Nagyika azt javasolta, hogy véssük fel a dátumot a kertben álló egyik fára, de valahogy jegyezzük fel a mai dátumot, mert ez nagy dolog ám! Valóban az. 

Néha megkérdezzük, nem akar -e ráülni a bilire (mindig de a válasz), bár inkább hagyjuk, hogy Ő hozza szóba a dolgot. Nünü pedig magától jön a rózsaszín bilivel, kéri, hogy vegyük le a harisnyát és szívesen ücsörög rajta. Magyaráz, énekel, nevetgél. Ha pedig belekerül valami, feláll és büszkén megnézi.

Mindenki ugyanúgy végzi a dolgát, pedig van aki aranyozott vécén nőtt fel, mások meg a bokor alján végezték dolgukat, de fontosnak tartom ezt a témát is, mint megannyi mást, ami Vele kapcsolatos.    

-Apró kora óta elkísér a vécére, ha úgy tartja kedve, tépi a papirt, s nézi, ahogy lenyomom az ölbítő gombját. Nem mondom be hangosbemondóval, nem lelkesedem, csak intézem. Neki pedig természetes az egész folyamat.

-Sosem fújogtunk és jajdebüdösöztünk, ha bontottuk ki a pelenkáját,  és erre megkértem másokat is, akik önszántukból éppen jelen voltak az eseménynél (esetleg csalódottan mondtak le a fenékpuszilgatásról, nem erre számítva).

-A bilizést nem erőltettük, nem is akarjuk. Ha neki így jó, akkor ráül.

-Hagytam, hogy megnézze és egy pillanatra megfogja a produktumot, hiszen ezt is meg kell tapasztalni, sosem látta még szemtől szemben. Szerencsére csak belenyúlt és máris kezet szeretett volna mosni. 

-Megbeszéljük és együtt visszük ki és Ő húzza le. Úgy látom, ez fontos neki.

A pisitáncon elgondolkodtam, hogy vajon jó -e, hogy így örülünk egy-egy bilis alkotásnak (most már naponta többször is előfordul, hogy ott intézi el), ugyan a kezdeti heves indiántáncunk némileg alábbhagyott, de persze nem maradhat el.