Számtalanszor emlegeti a robogó vonatokat, a hattyúkat, kacsákat, vitorláshajókat, a hekkezést, a színpadot, ahová feltette a Papa. "Voltál a színpadon a Papával a Velencei-tónál. Papa nyakában ült Nünüke. Ettünk sülthalat. Adtunk kenyeret a hattyúknak, kacsáknak is......" Pedig milyen régen volt már az az agárdi augusztusvége.

Oly sok emlék fűz oda, annyi szeretetben, élményben volt részem ott gyermekkoromban, majd később is. Úgy éreztem, Agárd a miénk, s a kölyökkori kalandjaink sosem érnek véget, hogy ismerek minden partmenti sziklát, az összes rövidke utcát, s a takaros kis nyaralókat, mint amilyen a nagyszüleimé is volt.

Nem gondoltam, hogy egyszer idegen lesz a part, s nem lesz hova betérnem. A házunkat idegenek lakják.

Mindig megígérem, hogy megkeményítem a lelkemet, nem fogok sírni, ha arra járunk, s megállunk a ház előtt, lesétálunk a partra. Túlvagyok én már a bánaton. Aztán meg mégsem.

A Nagypapám az agárdi állomáson várta a vonatot, mellette két fonott kosár tele szőlővel, amit nekem szánt. Imádott vonatozni, feljönni Pestre, üldögélni egy kicsit valamelyik gyerekénél. Hozzánk igyekezett, hogy meglepjen a gyümölcsökkel. Éles fájdalmat érhezhetett a szívében, amely annyira lebénította, hogy már nem volt ereje elővenni a zsebében lapuló gyógyszereit. Senki sem segített neki. Talán nem vették észre. 

Papa mint brúszvilisz (vágással az arcán) elindítja a gyereket a világotjelentő deszkákon

Papa és Anyika

Szeretem felidézni a kedves emlékeket. Látom, ahogy öreg biciklijén teker, s a nadrágját csipesszel fogja össze. A csomagtartón az elmaradhatatlan fémhálós bevásárlótáska, amiben már hajnalban hozta nekünk a reggelit. Ahogy a széken bóbiskol, keresztbetett lábbakkal, összefont karokkal, lebillenő fejjel. Megvan az arca, mikor családi összejöveteleken kicsit félrevonulva szótlanul üldögél, s büszkén, elégedetten, aligmosollyal gyönyörködik a szeretteiben.

Furcsa, milyen apróságok tudnak hiányozni, ha valaki elmegy. Másnak akár érthetetlen, felfoghatatlan, rémes vagy akár visszataszító dolog is lehet. Hiányzik a fülszőrvágása. Csak nekem engedte meg, senki másnak. Gondosan előkészült, kezembeadta az ollót, és én lenyisszanthattam azt a pár fehér szálat. Megadta a módját. Mindig megvárt vele..... most is megmosolygom az egész szertartást.......hhhhh....úgy hiányzik.

Nünüvel újra felfedezzük Agárdot. A kikötőt, a hekkezőst, a lángosost, a strandot, mindent, amit régen úgy ismertem, mint a tenyeremet, mindent, aminek része voltam én, s a részemmé vált.

Hiszem, hogy egyszer valóraváltom a Nagymamámnak tett ígéretemet, s visszavásárolhatom a picike, útmenti házikónkat, amit Ők építettek réges-régen sok éven át.