Hajnali sötétségben, nyirkos hidegben, aligforgalomban száguldottunk végig az úton, teljes szótlanságba burkolózva. Nem kötöttük be a gyerekülésbe, nem tudtam volna elengedni az ölelésemből, s felkelteni sem szerettem volna. Végre elaludt a vállamon, amíg összekapkodtuk magunkat. Érezni akartam a gyors szuszogását a mellkasomon, apró puszikat lehelni forró homlokára, fogni meleg kis kezeit, s ő is szorította az enyémet. Így értünk el a kórház ügyeletére.
A vizsgálat után minimum háromnapos bentfekvést jósoltak, s elirányítottak minket röntgenre, ahol a tüdejéről akartak pontos képet kapni. Eleve félek a röntgentől, pláne ilyen pici szervezetet kitenni ezeknek az öreg gépeknek (olyan helyen van a röntgen, hogy horrorfilmeket lehetne forgatni az omladozó falak és a plafonon futó kusza, koszos csövek között), úgyhogy mikor a bácsika közölte, hogy meg kell ismételni a felvételt, mert egy része nem látszik, nem engedtem.
Minden olyan hirtelen, gyorsan történt. Hullajtottam néhány könnycseppet, de a gyerek miatt- aki egyébként a fáradtság és betegség ellenére vígan nézegette a falra felfestett rajzfigurákat és magyarázott bájosan- visszafojtottam a kibuggyanni kívánkozó sírást.
Papirokat kellett aláírni, rohangálni egyik épületből a másikba, szakadt az eső, sötét volt. Féltettem Nünüt. Nagyon.
Aztán már ott is voltunk a belgyógyászati osztályon, a vizsgálóban. Millió kérdést tettek fel a szülésről, meg a gyerek eddigi betegségeiről (szerencsére nem volt), és pipálgattak, jegyzeteltek a többoldalas nyomtatványban. Eközben vizsgálták Nünüt, aki egyre rosszabbul viselte a megpróbáltatásokat, leginkábbis azért, mert teljesen kimerült.
Végre elárulták azt is, mi lehet a baj, ami a nehéz, kapkodó légzést és a magas lázat okozta.
A branül beszúrásánál, ill. a véna keresgélésénél és nemtalálásánál azt hittem, szétrobbanok. Nyolcszor bökték meg a gyereket a két kezén, de egyik sem sikerült. Annyira sajnáltam és olyan tehetetlennek éreztem magam. Mondtam Neki előtte, hogy lesz most egy pici böki, ami kicsit fájni fog. Ketten fogtuk le, egy orvos pedig szúrta. Alig volt már ereje a fáradtságtól, betegségtől, láztól. Nézett rám, potyogtak a könnyei, és kiabált "Nem akarsz picibökit, nem akarsz picibökit, fáj piciböki.......Nünü megy anya ölébe, most......nincs semmi baj....nincs semmi baj.....jajajajaj.."
Nehéz munka ez, belátom, s akkor, ott mi szülők sem könnyítjük meg. A nézésemmel ölni tudtam volna.......
Végül feladták. Nünü átölelt, vállamra hajtotta a fejét és elhallgatott. Majd szipogva megismételte, amit negyedórával azelőtt hallhatott az apjától, ahogy nekem mondta. "Ne aggódj Anya....nincs semmi baj...." Azt hittem, kitör belőlem a bőgés, de valahogy elnyomtam ismét. Nem szabad sírni. A nővérkék is meghatottan simogatták meg a hátát, és nem hitték el, hogy még csak másfél éves.
Elfoglaltuk a szobát. Kaptam egy fotelágyat az Ő ágya melett (napi háromezerért, de mindenemet eladtam volna, hogy egy percre se kelljen magára hagynom). Alig negyedórát szundikált, jöttek azzal a szerkezettel, ami olyasmi, mint amilyet az asztmások használnak, csak ez babákra lett kitalálva. Majd újabb nyúlfarknyi pihenő után megint mennünk kellett vénát szúrni. A féltéstől elborult aggyal próbáltam egyezkedni az elnapolásért, de nem én győztem. Megint felfektetni az elcsigázott gyerekemet, akinek végül a lábán ejtették meg a picibökit, és odakerült a branül. Leültem Vele az ágy szélére, s ringatózva sugdolóztunk. Be kellett tennem a rácsos ágyába, mert bekötötték az infúziót a lábába. Kérte, hogy feküdjek mellé, paskolta a párnáját, hogy oda tegyem a fejemet. Végül úgy döntöttem, hogy szabály ide vagy oda, magam mellé veszem a fotelágyba. Ott összekunkorodtunk, és végre elaludt. Én pedig órákig csak néztem Őt, és a vékony műanyag csövet, ahogy csigalassúsággal csöpög le benne a folyadék.
Az egyik legnehezebb dolog volt, hogy eleinte húsz percenként keltették az orvosságok beszippantása miatt, hol az asztmásizével jöttek, hol pedig negyedórára rá kellett tennem egy maszkot, azon keresztül lélegezte be a gyógyszert. Eleinte ezeknél is pityergett, de hosszasan megbeszéltük, s később már nekem kellett azon bőgnöm megint, hogy milyen bátor, mennyire okos kislányom van, ahogy szó nélkül türte mindezt. Meséltem neki, mondókázunk, énekeltem, s Ő hagyta, hogy csináljanak vele, amit akarnak. Megbízik bennem. Ha az ölemben van, vagy átkarolom, minden olyan más.
Benttarzózkodásunk másnapján Másikmamától kapott egy orvosi táskát, amit én kértem neki. Gondoltam, hogy ha doktorosat játszunk, nem lesz olyan ijesztő mindaz, amit most meg kellett tapasztalnia. Élvezettel vizsgálta meg a torkomat ("anya, csinálj oroszlánt"), majd rengetegszer meg kellett hallgatnom a mellkasát sztetoszkóppal. Azelőtt a vizsgálatoknál nyűgösködött, de eztán már mosolyogva emelte fel a kezét, mikor a doktornő megvizsgálta, s még kommentálta is a történéseket új szókészletével "Megvizsgál a dottornéni a sztetoszkoppal...meghallgatja a mellkasodat..tüdődet is..." mikor pedig az ámuldozó doktornő kifelé indult (szintén nem hitt a fülének Nünü dumálóképességén), s távozóban megsimogatta a fejét és integetett, a Migyerekünk emígyen "Megsimogatta a dottornéni a fejedet.....integet az ajtóból Neked...." Kész.
Új épületben voltunk elhelyezve, jólfelszerelt és tiszta volt minden. A szobánk is szép, kétszemélyes, ami ugye az anyaágyakkal négyszemélyes lett, s ilyetén úgy feküdtünk, mint a heringek, egy centi sem maradt az ágyak között, faltól falig betöltöttük a szoba hosszát. Tehát megkerülni egyik ágyat sem lehetett, csak átmászni, bemászni. Megint eszembejutott a szenesember az égigérőfűből.... Volt viszont saját füldőszobánk, lehetett babakocsit is kérni (behozattam az esernyőrecsukhatósunkat, azzal sétáltunk a levegőn, mivel a branülös lábára nem lehetett cipőt húzni).
Az első két éjszaka sokat ébredt sírva. Ilyenkor felnyaláboltam a paplannal, s egy ideig üldögéltem Vele a nővérpult melletti kis "téren". Beszélgettünk csendesen, dúdoltam Neki, míg elaludt. Óvatosan tettem vissza az ágyunkba.
Vajon nyomot hagynak -e a lelkén ezek az események? Nem tudhatom. Igyekeztem, hogy a legkevesebb rossz érje, s ha mégis fájdalomban volt része, akkor arról "beszéljünk". Sosem ijesztgettem, ahogy egyes anyukáktól hallottam, hogy pl. "Igyál kislányom, mert ha nem iszol eleget, megint infúzióra tesznek!", vagy "egyél, mert a doktornéni jön, és baj lesz". Inkább szerettem volna, ha a macerák ellenére valamennyire megszereti az orvosokat, nővérkéket. Volt is egy, Editke, akit folyton keresni kellett, kukucskált utána a szobákban, kopogtatott neki az üvegen keresztül, és kifejezetten kedvelte. Az orvosokon próbáltam kiszúrni valami érdekeset, amire felhívtam a figyelmét, és ami tetszett neki, úgy mint gyűrű, karkötő vagy a sztetoszkópon lógó maci. Igy is emlegette Őket "macis dottornéni", stb.
Ha otthon vagyunk, akkor is pl. keresi a Nagyiékat "hiányzik a Nagyika, Papa is", meg kéri, hogy menjünk hozzájuk, vagy Dalmiékhoz, stb. A kórházban egyetlen egyszer sem mondta, hogy haza akar menni, vagy hogy hiányzik neki bárki vagy bármi. Még a kutyákat is csak úgy hozta szóba, mikor játszottunk a plüssökkel, és talált egy fekete blökit "olyan mint az Alfi". Ezt igen érdekesnek találtam. Mintha tudta volna, hogy most egy ideig ott kell maradnunk....nem tudom. Mikor jöttek hozzánk látogatóba, és megkérdezték Tőle a szobában, hogy hol alszik, azt mesélte, hogy a fotelágyban, Apacával, és meg is mutatta "Itt alszik Nünü, itt a párnán Apacával, itt, itt, itt." Pedig csak velem aludt. Még az apját sem kereste esténként, pedig Őt is mindig várja, emlegeti otthon. Persze mikor naponta többször is bejött, majd elment, akkor mindig tiltakozott, hogy elszakadjanak egymástól.
A negyedik napon bejött hozzá Joepapa (Nagyi szintén lebetegedett, így Ő nem tarthatott vele). A játszótéren voltunk, végre eltávolították a branült, cipőben szaladgálhatott. Messziről meglátta Papát, s olyan gyorsan futott elé, ahogy csak bírt. Távolból, a padon ülve figyeltem, ahogy Papa lehajol hozzá, s Ő olyan erővel, s olyan hosszan bújik, s öleli, mint még sosem. Igazán felnőttesen, nem úgy, mint egy kisgyerek. Megint nehézemreestett a nemsírás.
Kifejezetten jólérezte magát. Ahogy felkeltünk, már toporgott is boldogan "megnézzük a tengerimalacokat, tádékat (újabban odavan a Mazsola és tádé mesékért)!!!!!" - és már menni is kellett. A szobát, ami tele volt játékokkal a gyerekek részére "játszóház"-nak hívta, és naponta többször látogattuk meg, ahol kedvére kutakodott az új játékok között. Tetszett neki a sok kisgyerek, mindnek tudta a nevét, sokszor én kérdeztem meg tőle, hogy kit hogy hívnak.
Szereztünk egy barátot is, mindketten. Beleszerettem egy huszonkéthónapos kisfiúba. Akkora fazon! Mind a kinézete, mind pedig a jelleme, az egész viselkedése. Farkas is odavolt érte, majd Nünü is. Ő Ambrus. És persze nem véletlenül lett ilyen a gyerek, mert az Anyukája is egy szuperfazon, úgyhogy jól összebarátkoztunk, és onnantól együtt bandáztunk. Ambrus még nem igazán beszél, de ettől is zabálnivaló, ahogy mégis elmagyarázza, elmutogatja, amit akar. Ha pedig táncol, elolvadok!!!!!! Ambrus Nunu-nek hívja a Migyerekünket, s néha ugyan vadul lökdösi, de utána megszeretgeti. Egyik nap orrszívásra vittem a gyereket (ott sokkal rémesebb, mint itthon....lefektetik, majd egy hosszú, vékony cső teljesen eltűnik az orrán keresztül....borzalmas), aki visított, kapálódzott az asztalon. Erre beszaladt Ambrus, akit az Apukája nem tudott már elcsípni. Megállt az ajtóban, láthatóan megijesztette a látvány, de magára mutogatott, majd a kezében szorongatott figurára (amit egész nap senkinek sem ad oda), végül mutogatva hajtogatta "Nunu", ami annyit jelentett, hogy oda akarja adni Nününek a kedvenc figuráját. Zabálnivaló. Terveink szerint találkozókat, közös programokat szervezünk, és még sajátvállalkozósközöspontokat is találtunk.
Farkassal vitettem be játékokat, könyveket, ruhákat. Magamnak kértem hálóinget, majd mégegyet, mert az elsőt összekakilta a gyerek, mikor első éjszaka dédelgettem, s jöttek az infúzióval. Kértem, hozzon egy köntöst is. Erre behozta a sajátját. Úgy néztem ki benne, mint egy madárijesztő, akinek nem látszik ki a keze, úgyhogy a csomag aljára tettem vissza.
Komoly kihívást jelentett a pisinyerés. Tizennégy pisizacskót használtunk el (mindet a nővérkék tapasztották az alvázára), sikertelenül. Volt, hogy pár csepp belefolydogált, de az nem volt elég a vizsgálatokhoz. Mivel közölték, addig haza nem mehetünk, míg nincs produktum, már kezdtem igen türelmetlen lenni. Míg végül úgy döntöttem, hogy felteszem én a zacskót, majd pucér alvázzal hagyom a gyereket, hogy rohangáljon a folyosón, mint egy szegényházi, ahol lekötik a figyelmét a gyerekek, hátha úgy, pelenka nélkül belecsurrant a zacsiba, s rögtön le is tudom kapni róla. És igen!
Szinte nem volt olyan része az éjszakáknak, hogy ne hallottam volna keserves gyermeksírást a folyosókról visszhangozni. Szívfacsaró volt.
Voltak szép pillanataink is. Az esték, mikor fürdés és bébipapi után kérte, hogy aludjunk, s összebújtunk. Hogy ne zavarjuk a szobatársunkat, nyakig betakaróztunk egy paplannal, és halkan beszélgettünk, kuncogtunk az ágyban, egészen addig, míg egyszer csak elnyomta az álom. Elalváskor magáhozhúzta a kezemet, s szorította az alvórongyikával (aki megszámlálhatatlan baktériumot szedhetett össze a kórházi napok alatt, mivel mindenhová magunkkal cipeltük) együtt. Az egymásrautaltság, az új környezet, a félelmek, s minden más méginkább összeforrasztotta a lelkünket. Megfogalmazhatatlan ez a szeretetszálszövevény, s egyszersmind felfoghatatlanul csodálatos.
Nem volt idő, lehetőség a sírásra, pedig oly sokszor kikívánkozott volna belőlem. Csak egy negyed óra magány, mikor kibőghettem volna magam a határtalan szeretetből fakadó féltéstől, a betegségektől való félelemtől, hogy nehogy valami nagy baja legyen, hogy mindig ott lehessek mellette s Ő elbújhasson bármi elől a karjaimban. Még mindig itt van bennem az elfojtott sírás nyomasztó terhe.
