A temérdek csudajódolog közül, melyek Szupercsirke érkezésével megszínezik a mindennapjainkat, az egyik legjobb a világmegmutatás. Mindazonáltal hatalmas felelősség is, milyen képet mutatunk neki. De ez egy másik, kimeríthetetlen téma, amibe most nem is gubancolódok bele.
Megmutatni Neki mindent, kavicsokat, virágokat, méhecskéket, madarakat, embereket. Együtt bárányfelhőket bámulni, holdat kémlelni, csillagokat lesni, kutyákat simogatni, nénikre mosolyogni, kirándulni, dalolászni, hintázni...... Annyi színt és hangot használni, amennyit csak lehet. Úgy érzem, mindennek súlya van, amit teszünk, vagy nem teszünk meg. Most rakja össze a képet, alakul a kis világa. Persze tudom, később gyúrnak rajta, eltorzulhat, vagy sokkalta szebb is lehet. De most a mi feladatunk a világmegmutatás.
Igyekszem elkerülni a "szeretem"-mel kezdődő mondatokat, mert túl gyakran használom. Aztán meg mégis úgy döntöttem, hogy sebaj, ha kikívánkozik, akkor odabiggyesztem.......
Szeretem, ahogy az Apja világmegmutat. Két hete a KVzóba robogtunk, közös reggelire barátokkal. Bőven késésben voltunk. Ahogy egy kis mellékutcába kanyarodtunk, Farkas felfigyelt a kapirgáló baromfi bandára, élén egy díszes tollazatú kakassal. Lelassított, oda-vissza gurult, hogy a nyakát nyújtogató Migyerekünk jól láthassa a tollasokat, s közben bőszen magyarázta, hogy ottakakas, meg ottatyúklátodkistündér. Majd mikor úgy ítélte meg, nem elég ez a kocsibólkicsitkikukkantás, megállt az út szélén, kicsatolta a gyereket az ülésből, és odaballagtak egészen közel a kapirgálókhoz, s megbeszélték a látottakat. Csak öt perc volt, meg csak egy kakas meg néhány tyúk. De mésig sokkal több. Világmegmutatás.
