Az olaszos nevünkhöz méltóan a temperamentumot is hozzuk, ha összejön a család. Legyen szó szűkebb családi ebédről, vagy nagyrokonsági banzájról. Mindenki hangoskodik, egyszerre beszél és kérdez, majd keresztbe válaszol, félreért és másról vitatkozik, szünet nélkül sztoriban van, harsányan hahotázik, folytonosan hátbavereget és ölelget valakit. Szóval nem bunkók vagyunk, csak olaszosak. Volt aki betegség miatt lemaradt Mütyür születésnapi bulijáról, de így is voltunk túlsokan, és a fentieket töményen kapta a gyerek. 

Kezdek rájönni, hogy a naaaagyboldogsághoz, meg hogy az összkép tökéletesnek tűnjön a végén, mindig át kell esni néhány buktatón, ami adott pillanatban drámainak is hathat, de ha túljutunk rajta, a végén tanulságos vagy éppen vicces is lehet. Kistündér születésnapja igen jól sikerült, majdnem úgy, ahogy hosszú hetekkel ezelőtt tervezgetni kezdtem.

Van az a tábor, aki legyintget, meg bogarasnak, sznobmacának nézi a másikat, amiért az (jelen esetben én, mi) a dehiszencsakegyéveslesz gyerekének születésnapjára nagy felhajtással készülődik, és megkérdőjelezik, hogy egyáltalán minek, hiszen úgysem fog fel semmit az a szegény pára, csak saját kirakatnak jó, és úgysem emlékszik majd semmire, s az egészből nem lesz más, minthogy a rokonok elhalmozzák fúdeminekannyi ajándékkal, majd szétzabálják magukat a drága tortából és hazamennek. Erről teljesen másként vélekedek, s szerencsére partnerre találtam Farkasban és a családomban is (utóbbiak közül azért Joepapa időnként megmosolyog, és megkérdezi, hogy azért nem túlzás -e, amit művelek, meg hogy jutnak ilyen dolgok az eszembe, és szegény Farkas, mennyi mindent kell elviselnie miattam).

A Migyerekünk egyéves születésnapjának fő motívumai a katicabogarak, pillangók és a szipogós, visszafolytott pityergések. Én már előző este megkezdtem az elérzékenyülős visszaemlékezést, és rémesen kicsi időközönként felsóhajtottam, hogy óóóóó, ekkor éppen ezt meg ezt csináltam, meg ilyenkor még a hasamban volt Mütyürke, és még sorolhatnám. Minden egyes emlékdarabka után megszorongatta a torkomat a bőghetnék, párás szemmel néztem a gyerekre, akit a szokásosnál is sokkaltöbb puszival halmoztam el, s ölelgettem folytonosan. A tetőzés természetesen március tizenharnadika, 8:46 perc volt, mikor mindketten bőgtünk egyet a gyereket szorongatva.....Anyika sem volt másként ezzel. A nagy nap délutánján Ő altatta el Lulut, s mikor felébredt, s benyitottam a szobába, összebújva találtam Őket, s anyukám párás tekintettel, hüppögve énekelte a boldogszületésnapot az unokájának. Meg akkor is sírt, mikor a buli közepén megjegyezte Farkasnak "Kisfiam, öröm nézni, ahogy a kislányoddal bánsz. Olyan jó apa vagy, hogy mindjárt elsírom magam...!"

A negédes nosztalgiázás mellett jutott azért időm az irányításra is. Megszerveztem a tortaszállítást, a szendvicskészítést, a lufifújást, a ház kidekorálását. Délután háromra már mindenki csákóval a fején ünnepelt, lufik lógtak a lakás különböző pontjain, valamint a kerítésen, és üzemelt a végtelenített lejátszó is a laptopon, ahol a gyerekről általam leválogatott kétezerhatszázvalamennyi (??!!!) fotót nézhette meg az éppen arra kíváncsi.

Kissé melléfogtam az ördögnyelvvel, vagy hogyishívják azt a fújós izét, amit bohócok is szoktak használni, és minden fújás után betekeredik. Beszereztem pár darabot a gyerekek szórakoztatására (örültek is neki nagyon), nem számolva azzal, hogy ennek olyan hangja van, amitől 1. kiakadnak a kutyáink, és minden egyes belefújásra vad ugatásba kezdenek, 2. a vendéggyerekeken kitör a frász az ebektől, mert ugatnak, 3. a Migyerekünk rémüldözik a többi nagyobbtól, akik egyszerre fújják megállás nélkül ezt a sárga izét, és sehogysem akarják abbahagyni, inkább felmásznak a fotel tetejére a kutyák elől, de az ördögnyelvet nem adják.

A pincéből előkerült a megunhatatlan, kb. három éve vett tévénk hatalmas doboza, ami azóta már házikóként üzemel, ha vendégsrácok jönnek, és mindig tuti siker.

Ajándékból annyi volt, hogy tényleg nem látja át egy ekkora, de még egy sokkal nagyobb gyerek sem, ezért a mi meglepetéseinket másnap, meg harmadnap adtuk át. Persze túlzásba estünk, már két hónapja gyűjtögetjük neki a könyveket (végül úgy harmincat sikerült összeszedni.....), Anyikával pedig varrtunk, szabtunk, hímeztünk és horgoltunk rendületlenül, mert a kézzelkészítős ajándékok nem maradhatnak el, főleg egy egyéves születésnapról. De ha tudnánk, a csillagokat is lehoztuk volna az égről Neki, vagy leszerződtetünk volna egy trópusi lepkecsapatot, hogy repdessenek a születésnapján.....

Ha egy ekkora gyereknek vannak elhalt hámsejtjei, akkor azok most tuti leradirozódtak a rengeteg csócsálásból kifolyólag, és a harisnyáján is meggyérült a szövet a sok lábfogdosás, puszilgatás miatt. Időnként visszakéreckedett hozzám, s volt olyan is, hogy pityergett a zajtól, tömegtől, a feléje áradó szeretettől és heves érdeklődéstől, és főleg Farkas apukájától, akit sosem csípett. No meg a két négymúlt unokaöcsi tempója és hangja sem piskóta, legalább két órába telt, míg Mütyür aklimatizálódott, és be mert kukkantani a házikóba, ahol a fiúk tanyáztak, és zsírkrétával dekorálták a belső falát.

A nap végére olyannyira elfáradt, hogy ha nem csattant volna ennyi ember puszija a fején, biztosan fürdés nélkül ment volna aludni, de így mégiscsak lemostuk róla a születésnapi csókokat.

Elrepült a héliumos pillangó, a tortájáról lefelejtették a táblát,  majd a reklamálást követően elküldték ugyan futárral, de rosszul írták rá a nevét........De mindezek ellenére, vagy ezekkel együtt volt szép a születésnapja. S ha nem is emlékszik majd ezekre a pillanatokra, megnézegeti a fényképeket, előveszi majd a kézzel készített ajándékokat, s egyszer majd meghallgatja az olaszos tempóban, harsányan előadott sztorikat, hogy milyen is volt az Ő első születésnapja, mikor Apa kezéből elszállt a lufilepke......