Földön törökülésben, vagy a kanapére vackolódva összegubancolt lábakkal, kicsit megállítva az időt, s nagyot sóhatjva, mielőtt megúzom a masni végeit a tetején. Lassan lefejteni a szalagot, kibontani a csomagolópapirból a finom tapintású dobozt, élvezettel végigsimítani a tetejét. Felemelni a fedelét, s hallgatni a lehelletnyi papirréteg susogását, ami utolsó titkos rétegként fedi el a lényeget. Aztán gyönyörködni a látványban, s érezni az ízlelőbimbók ujjongását a számban. Végül némi tétovázás után, hogy melyikkel is kezdjem, a kiválasztottat megízlelni. Erre vágytam.
Nem divat már a bonbon. Inkább ajándékoznak sláger csokoládékat, egyforma golyokból állóakat, vagy táblás formátumút. Csokoládé terén igazán nem vagyok egy nagy válogatós, én aztán tudok azonosulni Gombóc Atrúrral. Persze próbálom visszafogni magam, s ritkábban, s különlegesebbeket beengedni a számba. Pár hónapja pedig betolakodott a vágylistámra egy nagy doboz bonbon, amit nőünneplésem alkalmával Farkas ki is húzott, s meglepett egy nagyobb és egy szuperkülönleges, négydarabos kisebb dobozzal.
A Csokoládé c filmet megnézve azonnal erős vágyat ébreszt a kézzel készített édességek megkóstolására, különleges, aprócska csokoládé boltok felkutatására. S néha napján ne feledkezzünk meg a dobozkába zárt egyedi bonbonokról sem.
Üdvözlettel, hedonistapiroska
