Na nehogymár a Migyerekünknek ne legyen születésnapi tavaszihóembere? A hajnal óta tomboló komisz ellenére (sajnos három bogyót is bekaptam ma, pedig igyekszem kibírni, de ez most legyőzött) lelkesen tűrtem be a nadrágszárat a csizmámba, és vigyorogva tapostam a ropogós, friss havat.
Míg Mütyür mélyen aludt a babakocsiban, arcára piros foltot csipkézett a télies levegő, az anyja, azaz én megalkottam a talán már tényleg szezonzáró hóembert. S mikor ez elkészült, s a gyerek még mindig nyugodtan szuszogott, formáztam egy hómicit is mellé, fenyőtüske bajusszal. Az igazi Mici pedig elcsente a hóemberem kipottyant biorépaorrát, s addig boxolt vele, míg vissza nem szereztem. Az egészet én élveztem a legjobban, mert a Kicsi csak sötétben ébredt, s ugyan hevesen dörömbölt az ablaküvegen a kertilámpa fényében alig-alig kivehető alakoknak, s százszor is megismételte, majd próbálgatta utánunk mondani: "hóember", az igazi megcsodálás holnapra marad.
