Szeretem a madáretetőket. Nyilván azért, mert a madarakat is. No és mivel a gyereket folyton az ablakhoz cincáljuk, hogy nézddeédeskisrigó, meg ódecukivörösbegy, jéottegycsúszka, imádja a kertet kémlelni, s kis kezeit vagy orrát az üvegnek nyomva a madaraknak visongani. Sok-sok darabkája van az életemnek, amiért hálás vagyok (s mint tudjuk, valószínűleg van istenem, csak még nem vettük fel a kapcsolatot, tehát a hálám csakúgy száll a levegőben:-), s egyik ezek közül a ház, és a kert, amellyel szorosan együtt élünk, mióta kiköltöztünk a zöldbe.

Van fából készült etetőnk, s lógnak vesszőkből kanyarintott magtartók is az ágakról, de idén rájöttem, hogy sem ezek, sem pedig a rendszeresen felkötözött almák nem elégítik ki az igényeket. Sem az idelátogató szárnyasokét, sem pedig a miénket, most meg már pláne nem, hogy a gyerek is az ablaknál mozizik. Régóta szeretnék több és több etetőt telepíteni (főként egy oszlopon álló, hatalmas madárházikóra vágyom), sőt, szerelmi fészket is, vagyis madárodut is kitenni. Szívesen tákolnám össze őket (ill. Farkasra bíztam a feladatot), böngésztem is a világhálót a leírásokért, útmutató rajzokért, s eközben ráakadtam erre a madárdalos oldalra, ahonnét tervezek beszerezni néhány etetőt és odut a csicsergőskertünkbe. Persze ezzel nem szabok gátat Farkas eddig eltitkolt barkácslelkesedésének, elfér itt még jó sok etető.....