Megint hótorlasz. Imádom a nagyhavazásokat, a mesebeli tájat, ami körülvesz, ha kinézek az ablakon. A tegnapi környékfelfedezős sétánk alkalmával egy kutyásbarátunk kertjében felfedeztünk egy akkora, de akkora hóembert, hogy 1. evett az irigység, 2. előjött a versenyszellem, 3. azóta nyúzom Farkast, hogy nehogymár necsináljon egy legalábbekkorát a gyereknek (úgy kétésfél méter lehet, és az alkotója büszkén pózolt mellette, mikor megdicsértük, és álmélkodtunk a méreteken-lapáttal rakta fel, majd mikor készen lett a hatalmas hegy, késsel faragta ki, micsoda technika??!!!).

Megint elmaradnak a mára betervezett programok, úgy mint mozi, kiállítás és meglepetéstranszfer (Ingridem, elhiszed???:-) Ez azért kicsit nyűgösít, meg a hajam is, mer'hogy a múltkor lebetegedtem, azért nem jutottam el festésre, most meg az ollóslány cicinövesztésre ment. Talán a hajnali ámerikásfociscsaládibulis összeröffenést nem havazódik be......

Megint félek a betörőktől. Farkas vígasztal, meg fejbúbonpaskol, hogy rá se rántsak, majd valahogy összeszedjük a pénzt, és megvesszük részletre az új fotómasinámat is, ne bánkódjak. De ahogy két éve, most is áthat ez az érzés, hogy bejöttek a fészkünkbe (most szerencsére csak a kertbe), észre sem vettük, a kutyáinkkal együtt mélyen aludtunk, ezek meg nyugodtan szerelgettek a kertben......Még az sem zavarta őket, hogy mozgásérzékelős lámpa világított rájuk.....Attól is tartok, hogy mivel elvitték a motort, nem lehet zárni a garázskaput, simán el tudják húzni, és mi van akkor, ha pont ez volt  a cél, hogy pár nap múlva így törjenek be hozzánk???!! 

Megint sokat fáj a fejem. Próbálok kitartani, és nem bevenni a gyógybogyót, de időnként nem bírom már a gyötrelmeket (tegnap kettőt is ettem). Aztán meg furdal a lelkiismeret, hogy a gyerek beszippantja az anyatejjel. Talán két hete, mikor Farkas beteg volt, mi meg Nünüvel Anyikáknál aludtunk pár napig, hogy el ne kapjuk, akkor is rámtört egy olyan durva extrakomisz, hogy hajnalban több órán át görnyedtem a a vécékagyló felett, meg nyögdécselve mászkáltam a földszinten. Míg végül Anyika lejött hozzám a gyerekkel a karján, mert nem bírta fent tétlenül hallgatni, hogy szenvedek. Szóval nem szabadultam meg a komisztól a szüléssel, mint az többen is jósolták....

Megint kértem Pasit, hogy írja már le nekem az apai érzéseket, amelyekről nap mint nap beszámol nekem, és olyan, de olyan szépséges gondolatokat oszt meg, hogy nem is tudom hűen átadni. Erre nem akarja. Azt mondja a pimasz, hogy jegyezzem meg és írjam le én. Meg kéne zsarolnom.

Megint megtöltöttem egy gépet a rengeteg fotóval. Most ez az almáslaptop írta ki, hogy hagyjam békén, nincs több hely rajta.....Lehet, tényleg beteges mennyiséget kattingatok. Rá kéne gyúrnom végre a minőségre is.

Megint hús lesz rizzsel, meg salátával  a menü. Nincs jobb ötletem, alapanyagom, meg kedvem sem nagyon. 

Megint túl sok édességet eszem. Pedig félek, hogy nem tesz jót a cukromnak, és anno, mikor a gyerek három hónapos volt, és teljesen normális értékeket produkáltam a cukorterhelésnél, figyelmeztettek, hogy ez nem végleges állapot, és majd meg kell ismételni, ha már nem szoptatok. És egyébként is vissza kéne állnom legalább megközelítőleg a cukros étrendre, meg le kell fogynom a második terhességre, ahogy megmondták. Erre mint a hörcsög, úgy tömöm magamba az édességeket. 

Megint elkapott az az érzés, hogy tejóég, mennyi mindenről lemaradtam, és mennyi mindent nem csináltam még, amit ki szeretnék próbálni. És annyi ötletem van, de közben már most azon fosorgok, hogy á, úgysem lesz ezekből semmi. Ugyanebből adódik, hogy a gyerekkel kapcsolatban is előjönnek ezek a parák, pl. olyan egyszerű dolgoknál, hogy nem kaptam neki jegyet egy babaelőadásra, és atyaég, most ez kimaradt az életéből??!!! Agyrém.

Megint elérzékenyülök, ahogy hallgatom, hogy itt szuszognak ezek ketten mellettem a kockás paplan alatt, én meg halkan pötyögök a gépen, nehogy felébresszem őket.

Megint beteszek pár képet (a lenti fotón éppen a fényképezőssrácnak integet és közben puszikat dob....hát a cuppogós puszijaitól kifekszünk, olvaszó) a gyerekről, mert mindig találok olyat, amit feltétlenül szeretnék megőrizni itt is, ha egyszer valaha visszalapozok majd.

Megint befejezem, mert 1. egyszer csak be kell, 2. elég röhejes ez a megintszál.