Anyika javaslatára (aki mindig felhozza nekem a "játszótéri mamák és a fogak" történetét, mely szerint Ő mindig aggódott, meg sunnyogott a mászókák között, mikor az anyukák arról csevegtek, hogy a gyerekeiknek hány foga van, s döbenten, lesajnálóan néztek össze, mikor rákerült a sor, s nekem meg egyévesen még egysem. Na és persze most meg itt vagyok, és hajlott korom ellenére még egy lyukas fogam sincs, és kár volt aggódnia, meg összehasonlítgatnia, úgyhogy én se tegyem. Jó.) megfogadtam, hogy bizony nem figyelgetem másgyerekét, hogy ki hol tart, jéőmármászik, az enyémmegnem, meg ilyenek, mert mindenki halad a maga útján. Perszehogy figyelgetem.
Röhejes lelkesedéssel konstatáltam, mikor a Migyerekünk olyan korán felfedezte a lábait, majd szopogatta azokat, meg az is túlzott büszkeséggel töltött el, mikor a doktornő meglepetten vette észre, hogy milyen ügyesen fog a pici ujjaival és "cimkézik". De nagyokat hallgatok, mikor pl. a mászásról van szó. Mert azzal nem siet. Forog a földön mindenfelé, hajtja magát (érdekes, hogy bárhol felhasal, de visszafelé, a hátára az ágyon szeret igazán forogni, a habtapin pl. kevésbé), de nem kezdett el még mászni, meg a térdein sem áll. Ráérősen tekereg a földön, és türelmesen játszik.
