Szerinte meg Ő a profi hátolvasó. Na persze, könnyű úgy elolvasni, hogy mit írok a hátára, ha ennyire jól kanyarintom a betűket, nem? De. 

Sokadszorra táncol-épít-játszik-fárad el a Bóbita, majd hosszú csssssss-cssssss zümmögés, ágyszélére kötött kékmadár dalol (amelynek az unokaöcsém szerint a kloákáját kell húzgálni ahhoz, hogy daloljon, és tényleg, pont oda tették a fehúzógömböcét), végül csendes ágyoldalában ücsörgés, míg ki nem esik a szájából a cumi. Szeretünk minden este addig mellette ülni, cirógatni, ameddig el nem alszik. Na és arra az időre, amikor már nem beszélgetünk, nincs dalolás, mileszholnapkiscsillagom susmorgás a gyerekkel, és a kékmadár is csendben lógatja a lábait a fehér keretről, kitaáltuk a hátírásolvasást.

Amikor különféle szavakat írunk egymás hátára, a másik, aki meg táblaként működik, kitalálja, mi volt az a furmányos szó, mert persze a legbonyolultabbakat keressük. Hát igen, ide jutottunk, hogy ez jelenti az esi szórakozást:-) Vagy ez sem, mert mire kiesik a cumi, csak annyi erőnk van, hogy egyikünk elveszi a gyerektől, és már horkolunk is.

Hivatalostündérünk szemmel láthatóan jobban van. Este sírdogálva aludt el, de zavartalanul szunyókált háromig, amikor evett, majd közöttünk visszaaludt reggel félhatig, aztán meg ismételt tejcsatlakozást követően kilencig.

A hajnalhatos felkelés és etetés alatt Farkas kivitte az ebeket egy korareggeli szaglászásra, s mire felfelé jött a lépcsőn, Mütyürke már tele pocakkal aludt rámkifliződve. Mióta gyerekünk van, egyre ügyesebb vagyok lábbal. Pl. megtanultam a lábujjaimmal felvenni dolgokat a földről, továbbítani a kezembe úgy, hogy közben a kezemben Lulu. Simán felemelem a virgácsomat és betolok a pult közepére egy poharat, vagy lenyomok egy kilincset. A lábunkat elfelejtjük használni. Pedig látom, hogy egy ilyen pici gyerek szinte ugynaúgy fog vele, mint a kezeivel. Bámulatosan ügyesek. Szóval tegnap hajnalban sikerül a lábammal elmutogatnom (háttal neki, mozdulatlan felsőtesttel, hiszen össze voltam bújva a kicsivel), hogy "pszt, alszik", aztán lábujjaim közé csippentettem a takarómat, majd szintén lábbal rámutattam a gyerekre, aztán meg a kiságyának szélén heverő takarójára, és megértette, hogy be kell takarni. Végül a nagylábujjammal írtam a közben mellém heveredő Farkas combjára, Ő meg válaszolt az én lábamon. Hát így megy ez.

Persze azt még mindig nagy vita övezi, hogy ki a jobb, és én vagyok -e a profi hátrajzoló, vagy Ő a profi hátolvasó. Nyilván én, nem? De.