Szomszédmelcsi barátnőm elmondta a két kicsinek, hogy hamarosan érkezik a harmadik lurkó a sorban, és akkor Ők ketten rögtön rá is kérdeztek, hogy mégis mi lesz a neve. A mamájuk elmagyarázta, hogy még nem lehet tudni, hogy kislány vagy kisfiú fejlődik ott bent, így még nem választottak nevet. Erre Pötyi rávágta: "Legyen vonat. Az se nem lányos, se nem fiús név." A kis vonat azóta másfél éves, feketeszemű kiskrapek, aki most a csakanya korszakát éli, és nagyon nehéz elcsalni a barátnőm szoknyájától.
A szőnyegen ültem Lulu mellett, míg a többiek befejezték a vacsorát. Vonat egyszercsak felállt, odajött hozzám, lefeküdt a földre, és a fejét a térdemre tette. Egy darabig így időztünk ott hárman, majd lassan megközelítette Mütyürkét. Feszülten figyeltem, nehogy rálépjen, vagy odasózzon neki egyet. De Ő csak odabújt hozzá, és nagyon finoman simogatni kezdte az arcát, majd ahol csak érte. Úgy tekeredett a takarón, hogy egészen közelről a szemébe tudjon nézni, és megérintette a haját. Olyan puhán és kedvesen, hogy mindenkit lenyűgözött. A szülei is letették az evőeszközöket, és csendben néztük Őket, ahogy ismerkednek.
Melcsibarátnőm szerint még sosem viselkedett így a kisfiuk, Ők is teljesen meghatódtak a látottakon.
Megmutatta neki a játékát, amin rengeteg gomb volt, és odatolta Mütyürke orra elé, hogy nyomja meg, aki csak bambán figyelt. Ekkor mégközelebb tolta, feltérdelt és várt. Aztán egy pár másodperc múlva egészen a szeméhez emelte, és megmutatta, hogyan kell. Ismét felült, és messzebbről nézte, hogy a bácsihajú mégkisebb mit kezd a színes, zenélő kedvencével. Szépen, türelmesen bánt vele. Élmény volt nézni Őket.
