Ha már én leálltam a bizniszvumenkedéssel (nagyjából), és anyaságra adtam a fejem (egy pillanatig sem bánom, sőt!), melynek következtében igencsak megcsappant a kincstár, csináljunk pénzt abból, amink van. Fügét mutattunk a közeli zöldségesnek, aki sosem látott szebbet, és próbára megvett tőlünk két kilót. A sorban várakozó vevők nagy szemeket meresztgettek, hogy ezmegmi, és hogy is kell enni, mert bizony egyikük sem látott "élőfügét", csak szárítottat. Már csak az a kérdés, hogy ennyi pénzt ki fog fizetni érte, mert hogy mi sem adtuk olcsón, de a standon nyilván még magasabb az ára, ami még mindig jóval a piaci ár alatt van, ahogy körülnéztünk.

Persze jut belőle Anyikának is, aki ma reggel megkezdte a lekvározósdit, meg más családtagoknak, s persze a barátokat sem hagyhatjuk ki a jóból. Én végül nem merek enni, a kis magok miatt. Hogy az én gyümölcsömnek nehogy valami bajt okozzon.

Imádom a fügeszüreteket, még így is, hogy nem majszolhatom le a hívogató gyümölcsöket közvetlenül a fáról. Tartottam a létrát Farkasnak, aki hosszú felsőt húzott, mivel a fügefalevele tele van apró, láthatatlan szúróizékkel, ami irritálja a bőrt (fel is tettem a kérdést, vajon hogy bírta ezt a viseletet anno Éva meg Ádám?), én meg ahogy voltam, pizsiben nyújtózkodtam a magasba.

Mütyürke még nem találta izgalmasnak ezt az eseményt, így gyorsan bealudt az árnyékban. A három szőrtestvére pedig ott sertepertélt a fa tövében, pontosabban a létra alatt, hátha lepottyan néhány rosszul célzott füge, és a tál helyett a fűben landol.