Ültünk az étkezőasztalnál, Ő a kissé keményre sikerült húson muzsikált a késsel, én étvágy híján, no meg azért is, mert valakinek kezében kellett tartania Mütyürkét (aki végre az apjával való táncolás alatt elszundított egy kicsit, s reméltük, talán balhé nélkül kihúzza a fürdetést követő vacsoráig), csak merengtem a bordóvirágos széken, s potyogtak a könnyeim. Már megint.

Abbahagyta a vacsorát, felállt, majd visszatért egy zsebkendővel, s mikor megindult egy-egy könnycsepp lefelé kacsázva az arcomon, Ő letette a villát, s felitatta, még mielőtt ráhullajtottam volna kétkaromat lefoglaló Mütyürkére. Ezen a képen aztán jót nevettünk. Már megint.

A kórházban a sírásadagom még normális mértéket ütött meg, s bőgtem a meghatottságtól, a túláradó szeretettől amit kaptam a családomtól és a barátaimtól, hogy jéanyalettem, hogy nem jön a tej, hogy Dr Talánőt nem tudtam megvárni, hogy milyen gyönyörű a Migyerekünk, a szüleim elvarázsolódásától, és nem utolsó sorban pasi miatt, aki minden elképzelésemet túlszárnyalta az ábrázatán megjelenő másmilyen mosolyával, a büszkeséggel és a boldogsággal a szemében, ahogy tartotta a gyereket a kezében, ahogy ránézett. Menten bőgnöm kellett.

Nagy rózsaszín ajándéklufit lóbáltam a kezemben, s próbáltam szaporázni apró lépésekkel -nagyobbakra még nem voltam felkészülve a párnapos vágással az alhasamon-, hogy beérjem az elől vágtázó emberemet, karján a gyerekhordozóban himbálódzó Mütyürkével. A járókelők megmosolyogtak minket, ahogy sután, fontoskodva igyekeztünk bekötni a gyerekülést a kocsiba, pedig előzőleg Farkas begyakorolta a hogyankellt.

Ahogy elindultunk, és a kórházi nyüzsgés után talán először lett hirtelen csend, csupán az utca zaját és a kocsi halk, monoton brummogását lehetett hallani, ami azonnal álombaringatta Mütyürkét. Olyan bájos volt abban a hatalmas, fehér kezeslábasba, és a  masnis, rózsaszín sapkában, a hordozóba préselve! Csak néztem, ahogy a nap az ablaküvegen keresztül megvilágítja az arcát, s hangtalan bőgésbe kezdtem, amit Farkas mégis kiszúrt a visszapillantótükörből, s az okát firtatta.

"Az első napsugár, ami az arcát éri. Még sosem látta a nap, s olyan szép ebben a fényben. És arra gondolok, hogy még minden új neki, annyi első dolog lesz az életében, amit meg kell mutatnunk Müyürkének! Vajon meddig lehetünk majd mellette, fel tudjuk -e nevelni egészségben, boldog élete lesz -e, olyan nagyon boldog, amilyet elképzeltem neki? Annyi első dolog van, tudod, de annyi, s én mindent szeretnék megmutatni neki..........." S ezzel kezdetét vette a soksírás időszakom, ami úgy két-három hetet ölelt fel, s akkor azt hittem, sosem lesz vége ennek a furcsa lelkiállapotnak.

Hallottam, meg olvastam én a hormonok okozta feltúrt lélekállapotról, meg hogy majd elmúlik hamar, de akkor tényleg olybá tűnt, hogy ez bizony megmarad, és a könnyeimtől fogok megfulladni, vagy az a valami, ami rágcsálja a lelkemet, sosem akar majd jóllakni.

Bármikor képes voltam bőgni, akár éjjel, mikor felültem az ágyba, és megnéztem a gyereket, vagy reggel, amikor Farkas dolgozni ment, és magyaráztam neki a könnyhullajtás okát, hogy minden egyes perc, amit nem együtt töltünk, elveszett idő, amit sosem tudunk visszahozni (most ezzel mégis mit kezdett volna szegény, mikor így is nehezen jövünk ki az egy fizetésből).

De adtam a szomjazó egereknek olyan alapvető megváltoztathatatlanságok miatt is, amire csak legyintenek, hogy kár ezen keseregni, a lét végességén, ami egyébként is, alapállapotomban is gyakran elkeserít, és amelyet gyerek korom óta nem voltam képes feldolgozni, amikor gyakorta sírtam a sötétben, például azon, hogy öreg a nagymamám, és egyszer meg fog halni (minden nap hiányoznak nekem, az Agárdosmama és a Dagimamám is, és elszorul a szívem, ha arra gondolok, micsoda boldogság lett volna, ha láthatják Mütyürkét). Keseregtem azon, hogy nehogy elkapja valami betegség a szeretteimet, meg azon is, hogy mennyire nagyon jó nekem, pont így kerek a világ, mi kéne több, és nehogy elveszítsem azt, amim van, és miként lehetnék még méltóbb rá, hogy nehogy visszavegyék tőlem.....

A magányosan sétáló idős nénik, és a meleg aszfalton búsan ballagó kóbor kutyák mindig is megrígattak, de a sírós időszakban akár fél órán keresztül is szipogtam az éppen szülésem után műsorba kerülő menhelyeskutyásreklámtól. Amikor meg hetekig nem voltam éhes, azon is pityeregtem, hogy több ezer gyerek éhezik az országunkban, és milyen lehet az egy szülőnek, hogy nem tud enni adni a gyerekének, na és mit érezhet az a kisgyerek, aki korgó gyomorral megy lefeküdni??!!!

Aztán persze rengeteg boldog bőgésem is volt, amikor karomban tartottam a Migyerekünket, üldögéltünk a dolgozóban, és eláztatott képpel bámultam azt a fát, amit az álldott álapotom végén figyelgettem, s akkor még kopasz volt, csupán egyetlen egy levélke ragaszkodott makacsul az ághoz, most meg már hersenő zöld lombkorona díszíti, és mennyire rohan az idő. És meghallgattam a blekbörd dalt vagy százszor, amit még pocaksimogatás közben élveztem a hasamban fészkelődő picilánnyal, most meg itt szuszog a mellkasomon, és ez felfoghatatlan.

De talán legtöbbszörnagyon Farkast és Mütyürkét elnézve viaskodott a lelkem, a frissen megtapasztalt új érzésekkel, amelyekkel nem tudok betelni, és amelyek feldolgozás alatt vannak. Még mindig.