Anyika magasra tartva a karjára húzott babahordozót egyensúlyozott befelé a kertkapun, amiért az imént vetődött be a kocsi hátsó ülésére, hogy a lehető leghamarabb jusson az unoka közelébe. Fénysebességgel repül ki a házból az utcára, ha tudja, hogy érkezünk (szerintem vadászkopóként szagol ki minket már akkor, mikor bekanyarodunk az utcájukba), s a "hol van a Tündérmanójanagymamának??!!" kérdéssel cuppan rá az abalküvegre, majd a gyerekre, aztán visít, hogy ómilyenédesebbenaruhában.

Ekkor Joepapa jelent meg a felhúzódó garázskapuban, s mikor még csak pár centire emelkedett meg a szerkezet, már kiabált is kifelé, hogy várjuk meg, mert megy el, de szeretné megpuszilgatni Mütyürkét.

-Hehe, aranycsillag, de éééééédes vagy!-s félrebiccentett fejjel, párás szemmel csodálta a babát.

-Papa, leszakad a karom, megyek be vele -mondta Anyika, s azzal elindult volna, hogy megtegye azt az öt lépcsőfokot, ami a bejárathoz vezet.

-Add ide Anya, majd én beviszem -helyezkedett Joepapa.

-Nem, nem, majd én viszem, Te úgyis mész már el Papa -s azzal elindul, hogy megtegye a max 8 méteres távot a hordozóval.

-Mondom, hogy beviszem én, nem sietek! -de Anyika ezt már meg sem hallva száguldott is felfelé a lépcsőn.

-Önző. Anyád önző. Kisajátítja ezt a gyereket.-szögezte le csalódottan Joepapa.