Lehet, jónéhányszor elhajtottunk egymás mellett az autóúton, vagy majdnem egy pénztároshoz kerültünk a bevásárlóközpontba, vagy éppen elkerültük egymást egy közös ismerősnél, ki tudja?  De aztán valahogy kereszteződik egy szál, és mégis találkozunk. És rájövünk, micsoda szerencse, mennyi mindennek kellett passzolnia ahhoz, hogy ez a találkozó létrejöjjön. A mi esetünkben Mütyürkének kellett megérkeznie közénk.

Meske barátnőm már régóta felhívta a figyelmemet Hajni képeire, aki többek között kismamákat örökít meg pocakosan (hiába is unszolt, ezt én nem mertem bevállalni, mégiscsak van önkritikám, s ezért ráztam a fejemet Merci kedves felajánlására is, pedig nagyon szerettem volna), ill. egészen pötty korukban fényképezi le az újszülött babákat. Mütyürke hét napos volt csupán, mikor a művésznő meglátogatott minket. Rögtön a szívünkbe zártuk.

Pont olyan Ő, mint amilyenek a képei: szép, lélekkelteli, kedves, bájos, kecses, üde, nyitott, finom teremtés, olyan adag lelkesedéssel, amit nem tud letörni holmi bébihascsikarás, vagy hosszan elnyúló bömbölés, lekakilt kellékek, vagy felhők mögé elbúvó napfény.

Akkora csomaggal jött, mint aki átmenetileg beköltözik hozzánk (jöhetsz bátran Hajni:-), pedig csak a kedvenc kellékeit cipelte kosárban, zacskóban, s olyan élvezettel mutatta a színes anyagokat, horgolt kissapkákat, minicipőcskéket, hogy Meskével nem győztünk válogatni közülük.

A nagyszülők már előre aggodalmaskodtak, mikor meghallották, hogy profi pillanatmegörökítő érkezik hozzánk, a csupán hét napos unokájukhoz, aki majd biztosan megfázik, vagy elkap valami bacit, meg rángatják majd, és belevilágítanak a szemébe, és különben is, én is tudok fényképeket készíteni róla, akkor meg minek???!!! Aztán meglátták a képeket, amelyeket Hajani csinált, és elolvadtak, és bólogattak, hogy igen, igen, most már értik a miértet, és igazam volt, és decsodás, és köszönik, és ugye jön még máskor is ez a helyes lány, és Ők is szeretnének képet az unokájukkal, és mindegyikből kérnek előhivatni albumba, és egy jópárat pedig a falra szánnak majd. Megmutattam nekik azokat a képeket is, amelyeket én kattingattam Hajniról munka közben, ahol látszik az a gyengédség, szeretet, amellyel a picik felé fordul, és olyan puha, meleg öleléssel mozgatta ezt a mégnemisháromkilós Migyerekünket, hogy csak tanulni lehet Tőle.

Nem tudok róla, hogy az ismerőseim közül bárki is megtalálta volna már a blogomat (remélem ez így is marad), kivéve Liust, és arról sincs tudomásom, hogy találkoztam volna valakivel, aki még mielőtt megismert volna, már olvasta a füzetemet. Gondoltam, az olyan furcsa lenne, ha valaki megismer a soraim által, és aztán belecsöppen az életembe. Mint mikor egy regényt olvasol, majd találkozol a szerzővel, aki nemisolyan, mint amilyennek elképzelted, és már nem is szereted annyira az írását. Vagy mikor elkészül a film az írás alapján, és utálod a vászonra vitt szereplőket, mert nem így éltek a fejedben. Mint kiderült, Hajni olvasta már a füzetemet. És egyáltalán nem volt furcsa érzés, sőt, megtisztelő és örömmel töltött el, mikor mesélte. Igaz, ez szerintem a kedves, nyitott természetének köszönhető. Bár azt elfelejtettem megkérdezni, hogy a könyvhöz képest nem csalódott -e a filmben:-)

Nagyon szépen köszönjük Hajni!