Jócskán elmúlt éjfél, s már több mint négy órája próbáljuk elaltatni Mütyürkét, de Ő kitartóan visít, vagy éppen ehetnéke támad, vagy amikor már úgy látszik, elaludt, és betesszük az ágyba, újból rákezdi. Alig bírom nyitvatartani a szemeimet, mégis csak ottfelejtem rajta, s csak bámulom, ahogy hihetetlen türelemmel újra és újra átpelenkázza a lányát, a Migyerekünket, az éjszaka közepén.

Ha azt mondanám, jobban szeretem, mint valaha, nem fedné a valóságot, hiszen mindig is odáig voltam érte. Inkább úgy fogalmaznék, most már másért is szeretem, mert látom benne a gondoskodó, imádnivaló apát, akivé lett. Vajon ott legbelül meg tud nőni az ember lelke? Vagy hogy bírja el ezt a sok szeretetet, ami rázúdúl hirtelen? Vagy tán át kell rendezni a sorokat, s az új érzések kiszorítani kényszerülnek régieket?

Csak fényképekről látom az arcát, ahogy először kezébe vette a kicsi lányát, ahogy a csupasz mellkasára tették, azt a fényt a szemében, és azt a sosemlátott mosolyt az arcán, amitől olyan más lett egy szempillantás alatt. Gyakorta beúszik a kép, amiről már meséltem, mikor először megláttam Őket ketten, a fejem mellett, Farkast, karjában a bebugyolált Migyerekünkkel, s máig sem tudtam feldolgozni az élményanyagot, ami két hete ránkzúdúlt.

Egyszer valakitől kapott egy szupermenes pólót, amit sosem hordott, ott lapult valahol a szekrény mélyén, amit most előkeresett, s abban jött be hozzánk a kórházba másnap:-) Az első napokban egyfolytában szagolgatta a lányát, egészen közel dugta hozzá az orrát, és hosszasan beszippantotta az édes babaillatát, amivel nem tudott betelni.

Családi beszámolókból tudom, hogy mennyire ragyogott, büszke volt, mikor az újszülött , magzatmázas kicsinket kivitte egy pillanatra, s az ajtóból megmutatta az ott tolongó, aggódó családomnak, s ahogy Meske barátnőm fogalmazott, azonnal negyven centivel nőtt a mellbősége.

Első nap este hazaszaladt a kutyákhoz, öszepakolt néhány dolgot, majd visszajött hozzám a kórházba, hogy mellettem aludjon. Először egy kölcsönkért széket húzott az ágyam végéhez, a lábait feltette mellém, s így szunyókáltunk egy darabig, míg hosszas unszolásomra belement, s bebújt mellém a kórházi ágyra (félt, hogy éjjel megüti a sebemet), s már rögtön nem is éreztem, hogy fáj a hasam, vagy émelyeg a gyomrom, minden olyan kerek lett mellette.

Ő segített fel az ágyról, kísért ki és segített pisilni, kicserélte a használt, rémesen vastag betétemet, megnézte a belőlem kilógó tartályokat, Kölcsöndoktor oktatását a mellmasszírozásról, szóval minden olyasmit látott, amit eddig sosem, hiszen még fogat sem mosok előtte sűrűn, de szőrtelenítést sem látott gyakran otthon. Érdekes egy helyzet.

Sosem félt megfogni a gyereket, az első pillanattól kezdve természetes neki, nem tartott tőle, hogy összenyomja a nagy kezével, vagy elejti, vagy bármit is ne csinálna jól. Ha itthon van, szinte mindig Ő pelenkázza, tisztítja a kis köldökcsonkot, öltözteti. Ha sír, felveszi, és hosszasan járkál vele, ringatja és dúdolgat (a kórházban többször is felolvasta neki a házirendet, ami a falon volt kifüggesztve). Folyamatosan beszél hozzá "Én vagyok az, apa, én leszek a legjobb barátod, majd meglátod!"

Mütyürke fejformája tiszta apja, de olyannyira, mintha Farkas fejét tökéletesen arányosan lekicsinyítették volna, és apró másolalata lenne az eredetinek. A Kiskugli és a Nagykugli. Sírnom kell, ahogy nézem Őket együtt, annyira szépek! Egyrészt boldogságos bőgés, másrészt féltés és aggódás, s talán már egy kicsit kóros is ez a sok bömbölés, amit előadok mostanában.....

Ő is elérzékenyül gyakorta. Mesélte, hogy a minap a kocsiban Charlie számot hallott a rdióban, az altatósat, amitől pityergett vezetés közben, s mikor hazaért, kikreste a cédét és másnap reggel elvitte magával. De akkor is láttam a könnyeket a szemében, mikor kezébe vette a mamája által áthozott, régi, bóbitás verseskönyvet, ami még az övé volt, és felolvasott belőle Mütyürkének. És akkor is, mikor arról beszélt, hogy milyen gyorsan elsuhannak majd ezek az édes napok, s megállíthatatlanul pereg az idő........

A minap reggel álltam a konyhában, valami egyszerű dal szólt a rádióból, de nekem már mindegy, az is beindította a könnycsatornáimat. Odajött, szorosan átölelt (imádom, hogy ilyen magas, s ha hozzálapulok, a mellkasán pihentetem a fejemet, Ő pedig az én fejemre tudja hajtani az övét), s ennyit mondott "Úgy szeretlek Téged Boszikám, Te annyira jó ember vagy!" Hát hogy lehet ezt kibírni???? "Azt akarom, hogy száz éves korunkig éljünk együtt így, boldogságban és egészségben! Vannak akik száz évig élnek, ugye? Ennyit kérek én is Veled, jó?" -zokogtam a pólójába. Most meg a klaviatúrámba:-)