A kilenchónappal foglalkozó szakkönyvekben -melyeket még a várandósságom elején beszereztem-, külön részt szentelnek arra, hogy a szülők ne legyenek csalódottak, ha meglátják újszülött gyermeküket, magzatmázasan, elnyomódott ábrázattal, gyűröten, ráncosan, aki nem éppen úgy néz ki, ahogy azt elképzelték, mert hamarosan kisimulnak a vonások, lekerül a fehér bevonat, és előkerül az angyali ábrázat.

Nos, én másként voltam ezzel. A császározás miatt nem láthattam, amint kiemelték Mütyürkét, s még akkor sem kaptam el a szememmel, mikor kirobogtak vele a műtőből, s kint azonnal Farkas csupasz mellkasára tették, aki jó húsz perc múlva tért vissza a fejem mellé elhelyezett kisszékre, ahol előzőleg az arcomat simogatta, s bíztatott, kezében a pelenkába pólyázott Migyerekünkkel, akinek csak a vastag, fehér mázzal bevont kis arca látszott ki, s aki nagy szemekkel pislogott rám. Nem tudtam sem sírni, sem mosolyogni, s valami hihetetlen új, erős, elsöprő érzés tört rám, s csupán egy gyenge Ó hagyta el a számat. Úgy éreztem, ez a legcsodásabb kép, amit valaha láttam: a szerelmem óriási karjában egy gyönyörű arcú, törékeny kisbaba. A Migyerekünk. Angyali volt. Sosem láttam szebbet.

Pár percig még együtt lehettünk, majd elvitték Mütyürkét melegedni, engem pedig "befejeztek", majd visszatoltak a műtőből a szülőszobára, ahol két meghitt órát töltöttünk Farkassal, ami ugyan csak pár percnek tűnt. Remegtem, mint a kocsonya, vigyorogtunk, és fel sem fogtuk a történteket. "Gyerekünk vaaaaaaaaaaan! Neked és nekem, egy szerelemgyerek!!!! Elhiszed??!!" "Ugye milyen gyönyörű??!!!" És csak sírtunk, meg nevettünk, és megit sírtunk, és összeborultunk, és telefonáltunk a kint várakozó családomnak (ott tolongtak reggel óta a szüleim, Pöti öcsém és Lius, és Meske barátnőm), akiknek egy pillanatra előzőleg megmutatta a büszke apa Mütyürkét "Királyul néz ki ugye?" nem éppen lírikus felkiáltással, az ajtón keresztül, majd Farkas családját hívtuk, akik mind bőgtek, éppúgy, ahogy mi.

Nem készült filmfelvétel, s képet sem tudtunk készíteni a műtőben, (a fenti kép akkor készült, mikor én még nem láttam, kivitték és a papára tették) de én mégis elraktároztam azt az élménypillanatot, itt él a fejemben ez a kép,  amelyre vigyázni fogok, hogy sose kopjon meg, amelyről nem tudok sem írni, sem beszélni, sem pedig csak rágondolni anélkül, hogy ne erednének el azonnal a könnyeim, ahogy most is. Egyszerűen gyönyörű. Sokkal szebb, mint amilyet valaha is elképzeltem.

Minden pillanatra emlékszem, mégis olyan nagyon nehéz leírni, mert nehezen fűzöm a szavakat, kevés hozzá a készletem, mint amikor egy gyönygyfűzőszettben nem találsz elég szépen csillogó gyöngyöket ahhoz, hogy pont olyan gyönyörű nyakláncot készíts, mint amilyet a fejedben elképzeltél.