Nem hávárjú típusú kérdés volt ugyan, amit barátnőm tett fel nekem a szüléssel kapcsolatos félelmeimet firtatva, de nem hiszem, hogy félórás előadásra számított tőlem, ami először így kezdődött, hogy "nem, nem félek, nem nagyon gondolok rá", majd így folytatódott. "De. Félek. Rengeteg dologtól", majd tételesen felsoroltam a féléspontjaimat.

Nyugtalanít ez a bizonytalanság, hogy vajon kivárjuk -e a kiírt időpontot, vagy talán jóval előbb kikéreckedik Mütyürke? És ha igen, akkor pont a jövő hét utáni héten vágyakozik kifelé, amikor nem lesz itthon Dr Talánő, és valaki idegen kezei közé kerülünk, akinek átad majd? Van -e még időm jövő héten elmenni a fodrászhoz, bepakolni a pelenkázókomódba, elrendezni a babaszobát, bemenni a munkahelyemre elhozni a cuccaimat, barátnőkkel találkozni amíg még "egybenvagyok", néhány pocakos képet készíteni, és nem utolsó sorban két-három meghitt hétvégét még így együtt tölteni Farkassal? Úgy érzem, még annyi mindent kell elintéznem a szülésig.....

Igen, tudom, hogy mindenkit anya szült, aztán hányan tolongunk itt a Földön, meg azt is, hogy valahogy ki kell jönnie annak a gyereknek mert bent nem maradhat, meg még azt is, hogy hiába szorítom össze a combjaimat, nem fordíthatom vissza a folyamatot, meg hogy mindenki túlélte, meg természetes folyamat, stb. De ha egyszer kérdezik, és bennem van a félelem, minek tagadjam? Leginkább is Mütyürke miatt aggódom, hogy biztonságosan bújjon ki a napvilágra, nehogy belebogózódjon a köldökzsinórba, vagy nehogy hiányt szenvedjen az oxigénből, vagy túlságosan megnyomódjon, ha mondjuk ott belül túl szűkös utat biztosítok neki. Na és ugyeszép és ugyeegészséges lesz?

Hirtelen kipukkadok, és elárasztok mindent a magzatvízzel (mondjuk nyilvános helyen, mert azért sokat tartózkodom házon kívül, mint ahogy tegnap is, ráérősen tejesKVzgattam Ebarátommal, vagy pl. éjjel tönkreteszem a matracunkat) vagy kipottyan a dugó, és minden szépen, lassan, komótosan történik majd? Tudok -e természetes úton szülni, vagy hasmetszés lesz a vége? Milyen lesz az érzéstelenítés, a hátbaszúrás, amit elvileg már előre megbeszéltünk a szülészlánnyal.

Aztán, ami mindig is izgatott, mikor a barátnők szüléstörténeteit hallgattam, és ahhoz a részhez értek, hogy A) a végén az alvázvarrás volt a legeslegborzasztóanrosszabb, B) Á, az előző fájdalmakhoz képest az már semmi....Ilyenkor én mindig megkérdeztem, hogy vajon, mikor megindul az a kisember odabentről, és egészen kifelé tart már, miért nem szúrnak gyorsan egy érzéstelenítőt a kismama alvázába, ahol repedhet, vagy vágják, majd varrják? Senki sem tudott megnyugtató válasszal szolgálni.

A szerdai enestén, amikor előttem két anyuka is alvázkérdésekkel bombázta a tüneményes szülészlányt, aki ürelmesen lerajzolta egy papirlapra az említett testrészünket, majd bejelölte, hogy hol és hogyan kell masszírozni az olajjal, meg húzgálni és feszegetni (én ezt nem csinálom egyáltalán), mert az egyik lány bőszen alkalmazza, jól rá is kérdeztem az alvázérzéstelenítésre. A szülészlány szerint, ha kapok hátbaszúrásérzéstelenítést, az kitart ott lent is, és minek nekem alvázszúrás? Hát mert megnyugtatna a tudat, hogy kapok, és kértem, hogy legalább füllentse azt egy tíz perc múlva, hogy nehogy gyanut fogjak, hogy csakúgymondja, hogy adnak majd nekem ilyet. Meg is ígérte. 

Eddig nem szorongtam a szüléstől, meg a mileszutána kérdéskörtől, de jópár napja egyszer csak átsuhan az agyamon mint a gyorsvonat, hogy terhes vagyok, a kilencedik hónapban járunk, és lassan szülni is kell majd, és ilyenkor elfog az izgalom. Farkas a maga nyugodt természetességével csitítgat, hogy sose féljek, Ő ott lesz mellettem. Az jó.