Az egyik legjobb dolog, amit a babavárással kaptam, az idő. Még így is, hogy tulajdonképpen a mai napig dolgozom, de mégis főként itthonról teszem ezt, és így annyi időt tölthetek a családommal és a kutyákkal, mint amit még sosem, mióta kirepülten otthonról, s mióta szőrösgyerekeink sorra beköltöztek hozzánk.

Persze, sokszor megyek el itthonról, és ígérem meg az ebeknek, hogy hamarosan visszajövök, de közös kis életünknek nem volt még ilyen szakasza, hogy huzamosabb ideig itthon legyek velük, amiért rendkívül hálásak.

Ha felállok a géptől boldogan csóválnak, mintha csak hazaérkeztem volna, ha lefekszem a kőre, teljes odaadással fejezik ki szeretetüket, s ha kimegyek a konyhába főzni, árnyékként követnek. Ha jó az idő (most éppen hóvihar tombol, az orromat sem teszem ki szívesen), kimegyünk a kertbe bandázni, körbejárjuk a házat és megnézzük, csatlakozott -e valamelyik koratavaszi kisnövény a karácsony óta nyíló hóvirágokhoz. Ilyenkor határtalan örömmel birkóznak, hemperegnek a fakó fűben, s nyomják bele orrukat a hideg földbe, egy kis tavasszagért.

Mégis, mikor Farkas reggelente elmegy, csalódottan sorakoznak a garázshoz vezető lépcső tetején, egészen addig nézik, míg be nem csukom az ajtót, s bánatosan, nagy sóhajtás közepette fekszenek le, s jódarabig reménykedve bámulják a bejáratot, hátha mégis meggondolja magát, és a munka helyett a társaságukat választja.