Bőszen méricskélek, szorzok, jegyzetelek, szúrok, dokumentálom az értékeket, és böködöm az inzulint napi négyszer. Néha könnyebben viselem, máskor pedig könnyekkel áztatott, hosszú monodrámát adok elő.

Reggel hétkor kelek magamtól, vagyis általában félóránként kikukkantok az órára, mert úgyis felébredek vagy azért, mert pisilnem kell, vagy átfordulnék a másik oldalamra, esetleg arra eszmélek, hogy hanyatt fekszem (amit nem javasolt a védőlány), és pozíciót szeretnék váltani. Ilyenkor egyrészt lomhán mozgok, mint egy lajhár, másrészt meg a régi egykispárnás felállás (vagyis inkább fekvés) helyett egy nagypárnán és két kicsin pihentetem a fejemet, egy díszpárnát teszek a térdeim közé, és egy puha kispárnát a hasam elé, és minden forgolódásnál az összeset újra átpakolászom. Tehát úgyis ránézek az időkijelzőre, és ha közeleg a hét óra, már nem hagyom magam visszaringatni az álmomba, mert közeleg az éhgyomri cukormérés és a korareggeli inzulin beadása.

Régebben lemásztam az emeletről, de most már rutinosan este mindent felviszek magammal, így miután megmértem a cukrot, beállítom az inzulinadagoló végén az aznapra előírt reggeli mennyiséget, fertőtlenítem a területet, és beszúrom a tűt, majd a művelet után adok még tíz perc pihenőt magamnak, több lazsálásra nem futja,  mert a bökés után negyed órával már enni kell.

Az éhgyomri értékeim nem vészesek, főleg, miután már éjjelre is kapok hosszútávfutósinzulint, ami látszólag csak abban különbözik a nappalimtól, hogy tejfehér és nem átlátszó, és mielőtt beszúrom, össze-vissza kell rázogatni, hogy elkeveredjen. Ellenben a reggeli után egy órával mért adatok szinte kivétel nélkül bőven 7 fölé esnek, ami nem jó, így már előre szorongok, és nincs is kedvem reggelizni, de persze nincs mese, le kell nyomni azt a 25 g szénhidrátot. Leginkább üres piritóst majszolok, mert az viszi fel legkevésbé a cukromat reggel, pedig szívesen leküldenék valami vitaminosat a gyereknek, de semmi sem vált be.

Ma éppen 20 egységet adtam be reggel, 16-16 jut délben és este, és éjjelre 8 egység, de ezek az adagok általában két-három naponta emelkednek.

Tízóraira próbálom úgy összeszedni a 30 g szénhidrátot, hogy legyen benne valami tartalmas, sok nyers zöldség, teljeskiörlésű kenyér, sajt, tojás, de van úgy, hogy rohanok, és csak egy tejesKV-t iszom és egy szem diétás kekszet, ami együtt szintén kiadja a 30 grammot (pl. egy dl tejben 5g szénhidrát van, egy cukormentes cappuccinoporban 5,9, a keksz pedig a fajtától függetlenül 1 db =3-5g. Ezzel szemben pl. a tönköly kenyerem egy szelete 13g szénhidrát, a sajtok 100 grammaj 2 szénhidrát, a tojás nulla, a paradicsom darabja, kb. 100g=4g szénhidrát, stb.), vagy vettünk egy egész karton 2 decis százszázalékos narancs- és multivitamin üdítőt, mert egszerűbb úgy, hogy megtanultam már, melyikben hány g szénhidrát van, és nem kell számolgatni, kimérni mérőpohárral (ezt szoktam magammal is vinni, ill. pár szem kekszet).

Minden étkezés között 2-3 óra telhet el csupán, tehát nagyon kell figyelnem, hogy mikor és mennyit eszem, és hiába lennék éhes, akkor is ki kell várnom a 2 órát, ha meg nem vagyok, akkor is le kell gyömöszölnöm 3 óra után a megfelelő adagot.

A tízórai után mért értékeim is magasak, de ritkán mennek hét fölé. Elkeserítő, mert ha sok zöldésget eszem ilyenkor, akkor simán felugrik, ha meg csak tejesKV-t, vagy gyümölcslevet, akkor normális tartományban marad, de ugye a másik oldalon meg itt van ez a fejlődésben lévő palántagyerek, akinek meg szüksége van vitaminokra, és nem ehetek csak diabetikus kekszet KVval.

Ebéd előtt negyed órával megint szúrom az inzulint, jelenleg 16 egységet (reggelinél 20 egységet). Ekkor úgy kell összeállítanom az ételeket, hogy elérjem az 50 gramm szénhidrátot, és a lehető legváltozatosabban egyek. Már a könyökömön jönnek ki a párolt zöldségek, de ezek teszik ki az étkezések nagy részét, ill. a saláták nyers zöldségekből. Ma pl. kelbimbót pároltam, majd kivajazott tálba tettem, leöntöttem tejföl és tojás keverékével, és megszórtam sajttal, így ment a sütőbe fél órára. Mellé a vasárnapi ebédből megmaradt fetával töltött csirkemell göngyöleg dukált, s mivel ezeket mind felfirkantottam a füzetembe, és közelében sem voltam az 50 grammnak, ettem mellé egy papirkenyeret, és megittam egy narancslevet. Rá egy órára 6,8-at mértem.

Szerencsémre imádom a zöldségeket, szinte mindegyiket minden formában elkészítve, de mostanra már elég unalmas ez a korlátozottság. Néha feldobom magam tojássalátával, ami főtt tojás beleszeletelve teljfölbe, amit előzőleg körrivel curryvel kevertem ki, szigorúan sómentesen (na igen, sót nem használok egyáltalán, ami szintén furcsa, de egészen elviselhető). Heti egyszer eszem durum tésztát, pl. holnapra pirítottam rá gombát, összekevertem pestóval, és az lesz az ebéd (nagyon kis adag tészta jön ki ebédre, mert sok benne a szénhidrát).

Gyümölcsöt nem eszem, csak ezeket a dobozos leveket kimérve, mert mindig megugrasztja a cukromat, és egyszerűen nem merek. Nagy ritkán uzsonnára bekebelezek egy almát, olyan jól esik. De ilyenkor berzenkedek ám, mert pl. ma ettem egy zöldalmát, és egy nemisolyannagy alma még akkor is 14 grammot tartalmaz, ha kivágom a magházat, meg a szára körüli részt.

Sajnos előfordul, hogy a munka miatt megfeledkezem a mérésről, vagy elszalad az idő, és későn veszem észre, hogy már régen ennem kellett volna, de olyan még sosem volt, hogy nem tartottam volna be az előírt mennyiségeket, vagy bűnöztem volna pl. valami cukrossal, vagy akármilyen tiltott eledellel.

Viszont így elég kiegyensúlyozottan táplálkozom, napi hatszor eszem szinte ugyanabban az időben, mindig hasonló mennyiségeket, rengeteg zöldséget, salátát, fehérjét fogyasztok, csak egy dolog zavar, az édesítőszerek, amiket szerettem volna kiiktatni, ahogy régen is tettem, és mézet használtam helyette, de ez most a cukrossággal visszakerült az étlapomra. A gyümölcsök elhagyása zavar ugyan, mert ezek a százszázalékos levek mégsem ugyanazok, de ha egyszer nem lehet.....

Amikor már nagyon kívánom az édességet, kikeverek egy kis adag túrót tejföllel, és a tetejére teszek egy kanál cukormentes dzsemet (persze ezeket is mind grammra kimérve), és az a desszert. Közben nagyon irigykedem ám azokra a kismamákra, akik büntetlenül garázdálkodhatnak a hűtőben, meg a cukrászdák környékén, ehetnek sütit meg csokit, vagy beleharaphatnak egy-egy gyümölcsbe, vagy anélkül, hogy számolgatniuk kéne, vagy az órához igazodni, akkor esznek, amikor akarnak.

Néha kiborulok, mert elfáradok a sok kalkulálásban, hogy a napom a cukorértékekhez és szénhidrátokhoz igazodik, és minden étkezés előtt hosszú fejtörést okoz a számolgatás, amikor nézem a csomagolást, vagy a hűtőre felmágnesezett listát, hogy mi mennyit tartalmaz, lemérem a pulton, majd a számológéppel összeszorzom, és ha látom, hogy túllépném az előírt adagot, akkor szemenkét teszem vissza a babot, vagy levágok a kenyérből, vagy szálanként szedegetem ki a tésztát a tálból...Úgy vágynék arra, hogy csak egy-egy napon más számolgasson helyettem, és elém tegye a kész ételeket, anélkül, hogy ki kelljen mérnem, és hogy tudnám, mi fog a tényéromra érkezni, mert más találja ki, és szorozza össze, nem én. Ilyenkor félórás bőgés keretében panszkodom el a helyzetemet Farkasnak, aki türelmesen végighallgat, tudja, hogy ki kell adnom magamból, majd később már én is nevetek ezen, de akkor hihetetlen drámai színezettel töltöm meg az előadásomat, és rémesnek látom az egyébként nem is olyan vészes helyzetet.

Máskor meg jót röhögünk együtt, hogy egy kanál rizsben mennyi szénhidrát van, és mennyire vicces, ahogy mindent méricskézek, mint valami boszikonyhában.

Aztán itt van a tűszúrás. Mostanra már csupa sebpötty a combom, néhol meg lila, amikor rossz helyre szúrok. Az esti izulin a legrosszabb, nem tudom, hogy miért, de általában akkor a legfájdalmasabb, és csak sokadik szúrásra tudom tényleg magamba bökni a tűt. Ilyenkor úgy fáj, hogy az egész testemen végigfut egy villámszerű érzés, és rögtön sírni kezdek, a gyerek pedig rugdalózni, és már annyira remeg a kezem, hogy be kell szúrnom azt a nyamvadt tűt, a könnyektől meg alig látok, hogy csak nehezítem a helyzetemet. Farkas csak térdel mellettem, vígasztal és bíztat, újfajta technikákat javasol, én meg csak ülök a széken, térdig lehúzott nadrágban, sűrűn potyognak a könnyeim, és reszketeg kézzel kersem az új területet a lábamon. És ha túlvagyok a vacsoraelőttin tudom, hogy bő két óra múlva, este tíz körül (mindjárt mennem is kell) jön az éjszakai bökés.

De mit számítanak a nyavalygásaim, a nehezebb napok, a fájdalmasabb szúrások, és leszabályozott étkezések, csak azon izgulok, hogy mindebből Mütyürke semmit se érezzen meg, és egészségesen, szépen kukkantson ki március végén!