Szinte teljesen elolvadt a kertben a hó, már csak néhány kitartóbb folt fehérlik az élénkzöld füvön. A gép előtt üldögélek, reggel óta dolgozom a holnapi prezentáció anyagán. A jobb lábamra Bendőz kifliződött rá, a hátam mögötti kényelmes fotel formáját Alfici vette fel, Fügi pedig a parkettán eldőlve pihen, s ha észreveszi, hogy ránézek, hangos tamtamot verdes a csóválásával. A nappaliból behallatszik a madarak rágcsálása, ahogy rutinosan feltörik a magokat, s néha kurjantanak egyet, kifejezve elégedetlenségüket, hogy ilyen hosszú időre elvonultam a szemük elől.

Érzem, ahogy Mütyürke fészkelődik odabent. Talán régóta görnyedten ülök a klaviatúra előtt, azért jelez? Megállok. Elindítom a mostanában sokat hallgatott blekbördalt és hátradőlök. A pocakom, mint egy hatalmas labda az ölembe kerül. Átölelem. Kinézek a dolgozó ablakán, amely az oldalsó kertre és a közeli dombokra néz.

Csodás kék az ég, a habos bárányfelhők helyett elnagyolt maszatfoszlányok tarkítják csupán, s míg egyesek várakozva állnak, mások mint lebbenő fátyol, szélszárnyán kúsznak át felettük.

Megakad a szemem a kétéve ültetett kopár facsemetén, régen ledobálta a színes leveleit, de egy mégis maradt rajta. Csak az az egy, az a ragaszkodó, akit nem tépett le sem a tomboló hóvihar, sem a dombtetőn gyakran vendégeskedő metsző szél. Gyenge szellő táncoltatja ide-oda, de vékonyka szárával makacsul kapaszkodik.

Hallgatom a dalt, nézem a levéltáncot, és csak mosolygok.