Megdőlt a korábbi állításom, miszerint nem is vagyok érzékenyebb állapotosan, mint amilyen egyébként is szoktam lenni. Tény, hogy amíg egyedül voltam a bőrömben, akkor sem volt egyszerű megküzdenem szövevényes lelkemmel,  heti két bőgés volt az átlagom (kóborkutya sajnálás, elérzékenyülés idősnéniken, meghatódottság csillagoségboltnézés közben, stb.), de most azt tapasztalom, mintha a haskörfogatom növekedésével egyenes arányban duzzadna a lelkem mérete is....

Felpolcolt duzzadt bokával (pár hete estére bedagad a lábam, főként a műtött jobb, de azért a bal sem kimondottan formás) feküdtem a kanapén, zümmögött a TV, Ő az ölében nyugvó gépet böködte, s közben belekortyolt a vörösborral teli kecses pohárba, én pedig forró mézesteát szürcsölve olvasgattam. Na és ekkor, minden előjel nélkül elfogott a szorongás, hogy milyen lesz majd az életünk Füleskével, ugye egészséges és szép baba lesz, miden rendben van -e odabent.........

Sokáig nem bírom magamban tartani feltörő érzelmeimet, s míg az elején enyhe könnypotyogtatással kezdődik a mondandóm, pár mondat után már alig bírom formálni a szavakat a zötyögtető bömböléstől, s ahogy most is, mitha valami rémes dolog történt volna, úgy tettem vel a kérdést Farkasnak, hogy "Mi lesz, ha a Migyerekünk akkora helyet foglal majd el a szívedben, hogy nekem nem marad majd elég???!!!" Ilyenkor türelmesen vígasztal, bár nem tudja mire vélni ezeket a gondolatokat, sokkal egyszerűbben látja a dolgokat, eszébe sem jut ilyeneken tépelődni, s gyakorta megmosolyogja a bőgéseimet. Nem mondom, így utólag nekem is elég röhejesnek tűnik.

A minap apró malackák láttán kezdtem bele a zokogásba, mert milyenédesek.....