Olyan vagyok, mint egy zöldséges stand nyár derekán: felül sárgadinnyék, alul méretes görögdinnye. Mindenkinek van egy megjegyzése a hasam láttán, kedvesek, vagy viccesnekhitt nemisazok, furcsák vagy helyesek, netán értetlnekedősek, úgy mint "én ekkora hassal mentem szülni", "nem lehet, hogy mégiscsak ikrek?" majd mikor elmagyarázom, hogy legalább nyolcszor nézték már ultrahangon és egyedül van, nem adja fel "talán elbújtak egymás mögé", "hú de hegyes, biztosan fiú lesz!", "simogatnivaló gömböcke", "talán elszámoltátok a dátumot, és már sokkal előrébbjársz, a végén még megérkezik a fa alá".
Büszke vagyok virágbaborult nőiességemre, s peckesen feszítek erősen gömböcösödő pocakommal, s eszemben sincs takargatni bő lebernyegekkel. Míg másnak ilyenkor még alig látszik a babásodás, nekem valóban hatalmas dinnyealakot ölt a hasam, amit egyrészt a már eredetileg is ott elhelyezkedő fókazsírommal magyarázok, másrészt pedig anyai alkati örökségre vezetek vissza, mivel Anyika, aki igen vékonyka és sportos alkat volt, mindkettőnkkel akkora gömböcöt növesztett, hogy rögtön ultrahangra küldték mert ikreket sejtettek odabent, és három hónapos terhesen már alig bírta bekötni a cipőjét.
A lassan és visszafoghatatlanul agyamban elterjedő rózsaszín köd ellenére vannak nehezebb napok, gyötrelmes forgolódós éjszakák, amikor úgy érzem, sosem száll fel az éjszakai sötétség, s míg azelőtt barátom volt a holdfényes éjjel, most nem győzöm kivárni a hajnali derengést, hogy álmatlanságomból feloldozást nyerjek.
Este kilenc, fél tízre vagyok kalibrálva, s akárhogy erőlködöm, nem tudom tovább kipöckölni a szemhéjjamat, s mint egy rossz redőny, amelyben elromlott a kiakasztó, s hirtelen mázsás súllyal zuhan alá, úgy csukódnak le a szemeim egy pillanat alatt, s már alszom is. Éjfél előtt a szokásos hólyagszorításra ébredek, azzal az érzéssel, hogy biztosan hamar itt a reggel, s mikor ránézek a zenedoboz lapján kéken villogó számjegyekre, csalódottan veszem tudomásul, hogy még el sem kezdődött a holnap. Innentől így megy ez egész éjszaka, óránként kimászom az ágyból, nyűgösen konstatálom, hogy az idő csigalassú tempóra váltott, s azon bosszankodom, hová lett az a tökéletes alvókám, ami olyan pompásan működött, s ha fel is ébredtem egyszer-kétszer, örültem, ha még fiatal az idő, s tudtam, hogy még lesz lehetőségem visszaaludni.
Pár napja fél háromig vonultam a fürdőszobába, majd csoszogtam vissza a paplan alá, de utána sehogy sem jött álom a szememre, s egyre elkeseredettebben igyekeztem kizárni a fejemből a gondolatokat, amitől azok csak méginkább tolakodtak vissza, míg megelégeltem a forgolódást, a szélvihar zajainak fülelését, a távoli fények bámulását, s lecaplattam a konyhába, hogy főzzek egy forró citromos, gyümölcsmézes teát, hátha az segit. Később ismét lementem, hogy kekszer keressek az égő gyomromra, de nem találtam kedvemrevalót. Majd harmadszor is lecsattogta a papucsomban, hogy meggyőződje arról, hogy kihúztam a forraló dugóját a konektorból. Rémes.
Óvatosan közlekedtem, talán csak a sóhajtásaim lehettek hangosak, mert egy idő után Farkas is felébredt, s érdeklődött, miért mászkálok egész éjjel. Felhajtotta a takaróját, kinyújtotta a karját, s javasolta, kifliződjek szorosan hozzá, csukjam be a szemem, s próbáljak meg aludni. "Mi a baj Vöröske? Úgy dobog a szíved, s olyan kapkodva veszed a levegőt, mint aki órák óta fut?" Na és ekkor elkezdtem eláztatni a mellkasát, zokogtam hallkan, s szipogva magyaráztam érthetetlen másállapotomat, hogy nem ismerek magamra, mintha nem is én lennék a bőrömben, nem tudok aludni, utálom a régen úgy szeretett puha sötétséget, mintha csak attól félnék, hogy egyszer nem jön el a reggel, és furcsa gondolataim vannak, félek és szorongok, de nem tudom az okát, brühühühü.
Nem tudom, meddig soroltam, s Ő meddig simogatta az arcomat, de egyszer megakadthatott a lemezem, mert végre elaludtam.
