Nem is bántam a reggeli négyötvenes felkelést, mert úgyis csupán röpke időre bírtam elbóbiskolni, tekeregtem a felhalmozott párnák között, szomjas voltam és korgott a gyomrom, de a beígért vérvétel miatt egyiket sem csillapíthattam. Vártam már, de ugyanakkor szorongtam is a mai vizsgálattól, bennem volt a félsz, hogy Dr Pontjó talán még mindig látni véli azt a kis dugószerű valamit, s az egész rettegés kezdődik előlről.
A nappal már majdnem bekebelezte az éjszakai sötétséget, mikor a reggeliző elé értünk. Farkas bedörmögte a szendvicsét, én pedig az éhgyomorkényszer végett elraktam a magvas bucimat és a tejesKV-t a táskámba. Fél nyolcra rendelt be minket az orvosom, de jóval háromnegyed után érkezett, hosszú lábaival két lépéssel átszelte az üres várót, ahol csak én üldögéltem pasi társaságában, kezemben a mappát szorongatva. Köszönésünkre nem reagált, s kezdem azt hinni, hogy rosszul hall, mert olyan nagyon halkan beszél, hogy gyakorta vissza kell kérdeznem, hogy kiderítsem, mit is mondott. Ő egy olyan fura fazon, amilyennel még nem találkoztam, és nem tudom, hogy kezeljem, vagy mit miért nem/csinál.
Kitárta a kuckója ajtaját, komótosan felkapcsolgatta a monitort, majd lekapcsolta a nagyvillanyt, hogy csak a halkan búgó berendezések és az asztalilámpája vonja barátságos fénybe a szobát. A vékony keretes szemüvege is a helyére került, egészen az orrnyergére lecsúsztatva, majd szöszmötölni kezdett az iratai tetején talált tekergetős bélyegzővel. Tétován álltam az ajtó előtt, lesben a jelzésére, hátha csak a szemöldökét húzgálja felfelé, vagy a cipője orrával bök felém, vagy a mutatóujja végével integet, s ha nem koncentrálok eléggé, észre sem veszem az alig láthatjó jeleket. Farkas szájáról sikeresen leolvastam az "egyáltalán tudja, ki vagy?" kérdést, de csak kigülülő szemekkel és egy vállrándítással válaszoltam. A jelzések elmaradtak, így a küszöbig merészkedve zavartan bejelentkeztem "elnézést doktorúr, bemeheteeeek". Még mindig a pecséttel babrálva eldörmögött egy "várjon"-t, majd kisvártatva egy "mitakar"-t.
"xy vagyok (vagy tényleg nem ismer meg, vagy csak nem mutatta jelét, így pontosítanom kellett, hogy felgyulladjon a villanykörtéje), akinél egy hete nyitott gerincet diagnosztizált, és ma rendelt vissza a doktorúr...." -és beléptem a vizsgálóba, becsukva magam mögött az ajtót. "Nekem nyolckor el kell mennem"-modta, mint aki nem érti, mit lábatlankodom ott, majd magyarázkodásba kezdtem, hogy mi fél nyolc óta itt várjuk, hiszen Ő rendelt be ekkorra, nem én zaklatom szándékosan.
Elővettem a dossziémból a genetikustól kapott jelentést, s óvatosan megkérdeztem, hogy megnézi -e, majd mikor nem jött reagálás, ismét feltettem a kérdést, mire azt mondta, "majd" (egyébként végül nem fordított rá nagy figyelmet, úgyhogy távozáskor egyszerűen eltettem). "kapszkodjak fel az ágyra?" - folytattam, mire biccentett, s már nyomta is a zselét a pocakomra, s a kivetítőn feltűnt Füleskénk.
Sokáig megint szótlanul csúsztatta ide-oda a szerkezetet, s már-már kezdtem azt hinni, hogy ismét valami baj van, és egyébként is próbálok közelebb kerülni hozzá és "haverkodni", úgyhogy én szólaltam meg "Fürkészem a doktorúr arcát, hátha a vonásai elárulnak nekem valamit, mert talán jobban kiigazodok rajta, mint a monitor mákos képén!" -jegyeztem meg széles mosollyal. Semmi. Nem adom fel. "Elnézést kérek, hogy múltkor annyira kiborultam (egyébként nem is, de gondoltam, rávezetem egy kis együttérzéskimutatására), de annyira nagyon ránkijesztett ezzel a problémával, de nagy megkönnyebbülés, hogy mégis úgy látszik, nincs baj, ugye?"
"Jobb megnézni az ilyen dolgokat, és nem átsuhanni rajta, hogy talánnemisaz, és utánajárni."-válaszolta határozottan, mereven a monitort bámulva.
"Ééééés, most mindent rendben talál?"-tudakoltam. "Most nincs itt semmi." -mormogta. "Esetleg nem lehet látni a nemét? Mert nagyon boldog lennék (kit érdekel ugye:-), ha megtudhatnám"-mézeskedtem ismét. "Ez egy kislány. Igen, valószínűleg kislány." És boldog voltam.
Tegnap elhatároztam, hogy ha nem lesz olyan, mint amit minimálisan elvárnék tőle, akkor nem hagyok ott borítékot, talán majd legközelebb, és mivel úgy éreztem, hogy az elején fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, és a múltheti sokkhatás után még csak annyit sem mondott, hogy "nyugodjon meg Piroska, úgy látom, mégsincs semmi baj", vagy hogy "Örülök, hogy minden rendben.", nem is hagytam. Viszont elhatároztam, hogy a szeme közé nézek (nem sikerült, mert valahogy nem könnyű elkapni a tekintetét, mindig piszmog valamivel), és élőegyenesben érdeklődöm "hogyéradjaaszüléstha?". "Doktorúr! Tudom, hogy kellemetlen lehet a kérdés, de én mégis szeretném tudni előre, hogy van -e Önnél meghatározott tarifája a szülés levezetésének, hogy tudjak ezzel kalkulálni, ne legyen félreértés!" Erre Ő: " Öööö, slkjslkdfj, (majd krákogás)lkjg nemszoktam jdfkjjfk"-brummogta a nemlétező bajsza alatt. "Elnézést, nem értettem." -majd megismételte az előző "mondatot", egészen halkan és érthetetlenül motyogva, amiből csak annyit lehetett kihámozni, hogy "nem szokott". Nagyot sóhajtottam, majd bájosan folytattam "Akkor úgy működik, hogy annyit amennyit gondolok?" Jaj túúúdom, hogy nagyon suta mondatösszetétel, meg talán tiszteletlen dogol ilyen nyiltan rákérdezni, de Ő sem segít nekem eligazodni semmiben, úgyhogy még mindig jobb volt ez így. "öööö, jfjffk, igen...jkdfhjk". Hát így.
Mégsem kellett vérvételre mennem, mert a múltkor ugyan jeleztem, hogy ma még nem töltöm be a 16. hetet, de akkor erősködött, most meg belátta, hogy jétényleg, és jövő hétre tette át a böködést, és három hét múlva pedig újra találkozunk. Ezúttal nem nézett méhszájat, és nem nyomtatott ki képet sem a piciről, sőt azt sem láttam, hogy leírta volna a mai rerdményeimet, de lehet, hogy tárolja a gép, vagy most úgysem volt lényeges....
Előhúztam a listámat, amire pontokba szedtem a kérdéseimet, de láthatóan már rövidre fogta volna a végét, így a nadrágomat húzgálva hadartam el, hogy időnként fáj a hasam, görcsösen, szúrkálósan, meg néha olyan, mintha gombostűt böködnének kívülről a köldökömbe, vajon ez normális -e. Állítólag igen, a hashártya csinál valamit, és érzékeny, vagy a hashártyával más csinál valamit, de a lényeg, hogy érzékeny és jólvanezígy. A heti egy panadol nem sűrűszedésnek számít, az is jólvanezígy. A büfizést, az elevit szedést és az új vasszirupomat már nem tudtam megkérdezni. Elkértem a zsebébe tűzött tollat, és feljegyeztem az időpontokat, amiket lediktált, majd elmorzsolt egy "Rendben Piroskám"-ot, és újra piszmogni kezdett az asztala körül.
Valahogy úgy vagyok Vele, hogy mégis Nála hagyom a bizalmamat, mert most már egy kihívás nekem ez az ember. Ha nem Joepapa komoly és elismert orvos barátai, valamint egy számomra igen kedves és fontosvalaki ajánlja, akinek nagyonis adok a véleményére, egyrészt a szakavatottsága miatt, másrészt a szép lelke és jó meglátásai végett, már valószínűleg otthagytam volna Dr Pontjót. De mindketten figyelmeztettek előre, hogy Ő egy mufurc hangulatember, de vajból van a szíve a tüskéi alatt, és nagyon jó a szakmájában, s nem véletlenül jár hozzá egy csomó doktornő más kórházakból, és a pokróc természete ellenére mégis annyi kismama ragaszkodik hozzá. Elkélne nekem egy használati utasítás Dr pontjóhoz, mert bár tudom, nem azért megyek oda, hogy megölelgessen, de olyan jó lenne egy egészen picit közelebbkerülni hozzá, mert mégiscsak Nála szeretnék szülni.
Még fürkészem, és ezért is a ráfókuszáló, bőlére eresztett, cseppet sem lényegretörő, rémületesenhosszúranyúlt, rétestészta bejegyzés.
