Szinte sötét vizsgáló, az asztalon dolgozólámpa szórja meleg fényét, s világít a méretes, falra szerelt kivetítő meg a vizsgálóágy melletti monitor. Belépek, szempillantás alatt felmérem a szobát, fürkészem, hol lehet az elfüggönyözött, esetleg paravánnal elszeparált átöltözős rész, ahol lepucérodhatok alulról (szerencse, hogy szoknyában jöttem), s felvehetem a pöttyös bokazoknimat. Nincs olyan?

Kézfogás a szimpatikus, negyvenes éveiben járó dokival, bemutatkozom, majd tétován topogok. Rámutat az ágy melletti két fonott fotelra, dobjam oda a táskámat, feküdjek le, s tegyem szabaddá a hasamat (felcsillan a szemem, végre nem spárgáznom kell, s még a magassarkú papucsomat sem kell levennem?).

Meglepődöm a teljesen normális magasságú ágyon is, amire csak le kell huppani, s nem kell felkapaszkodni, sőt, még lábtartó sincs a végén. Nahát? Kidugom a hasamat, rákerül a hideg zselé, s már látom is odafent a vetítővásznon a belsőmet, ami nekem szürke massza, de doktorúrnak rengeteg információ, s már sorolja is: látszik, hogy stimulálva vannak a petefészkek az inszmináció miatt, mindkét oldalon vagy egy kis ciszta, de nem számít (??!!!), amott meg a petezsák, amit akárhogy is néz, nem lát benne babát!!!!???

Észreveszi, hogy a döbbenettől kékülök, s nehezen veszem a levegőt, majd hozzáteszi, lehet, csak alulról tudjuk most megnézni, vetkőzzek le. Furcsa idegenek előtt kilépni a csipkés, fekete bugyiból, totál sutának érzem magam. Jólesik ez a barátságos sötét.

Na de hogy kell itt feküdni? Húzzam fel a térdeimet, vagy várjam meg, mit akar? Oldalt ül mellettem, majd átnyúl a lábam mellett, s úgy vizsgál meg (ez így mégiscsak kevésbé zavar, mint szemtől szemben), figyelmeztet, hogy ez most kellemetlen lesz, de próbál vigyázni. Ismét elkezdődik a mozi a falon.

Teljesen lenyűgöz az elém (fölém) táruló látvány, szájtátva szögezem a szemem a kivetítőre. Ott a petezsák, s ott van bizony a migyerekünk, én láááátom!!!!! Na és az az ici-pici lüktető pont, ugye az, ugye a kis szíve kalapál ennyire? Igen, midnen rendben. Csak azt sajnálom, hogy Farkassal nem oszthattam meg az élményt (elkísért, de sajnos nagyonfontostárgyalásra kellett indulnia, nem tudta megvárni a vizsgálatot).

Beszélünk a szűrővizsgálatokról, amely szeptember elején lesz esedékes, kérdezi, akarom -e, hogy megszúrják majd a pocakomat (mégiscsak ősszel betöltöm a harmincötöt), hogy száz százalékos biztonsággal megállapítható legyen, hogy minden rendben odabent (azonban itt a terhességek egy százaléka vetéléssel végződik), vagy megelégszem a közel kilencvenszázalékos vérvételes megoldással? Mit javasol? Semmit, nem az Ő felelőssége, nekem kell dönteni. Most nem tudok, Farkas nélkül, ismeretanyag nélkül nem tehetem. Megállapodunk, hogy először megcsináltatjuk a vérvizsgálatot, majd utána megvitatjuk, mi legyen. (A nagy izgalomban elfelejtettem megkérdezni, mi lehet az az erős szúrkálás, amit tegnap óta érzek a jobboldalamon, egészen lent, pedig elég ijesztő).

Az asszisztens a kezembe nyomja a jelentést, a doki egy CD-t a mozimról, meg két kis képet a migyerekünkről, majd búcsúzom, s hónom alatt a bizonyítékokkal felbaktatok a lépcsőn, hogy véremet vegyék (újabb toxoplasma vizsgálat).

Azonnal hívom pasit, hogy elújságoljam "Dobooooooooog!!!!!"