Vékonyan megkentem a tönkölykenyérszeleteket (egyet mindig katonákra kockázok a nyálcsurgató kutyáknak, nehogy kimaradjanak a reggeliből), rászeleteltem a sajtot, felvagdostam a paradicsomot, majd kimentem a teraszra, hogy letépjek pár szálat a kaspókban nevelkedő zsenge bazsalikomból és a petrezselyemből.

Egy nagy jaaaaaaj felkiáltással hőköltem hátra, mikor álmosan lehajoltam a zöld csokrokhoz, s a bazsalikomos cserép esővízzel megtelt aljából éppen a szemem közé nézett egy eltévedt brekusz.

Érett példány lévén tenyérnyi mérete miatt a dehogyfogommeg kategóriába soroltam, de valahogy mégiscsak vissza kellett terelnem a tóhoz szegényt, amitől jó messzire került, vagy az is lehet, hogy éppen a vizet kiszimatolva vándorolt a dombtetőnkre, új lakehlyet keresve magának, csak éppen letért az odavezető útról.

A fríbrekusz akcióhoz először áttelepítettem a bazsalikomot, melyről közben a varangyosom fejére hullott pár levélke, amitől méginkább megrémült, s próbált eggyé válni az egyébként egészen hasonló színű, halványzöldes  alátéttel, belapult, s nem mozdult, s hagyta, hogy megörökítsem.

Medencepilinckázó hálóval fedtem le a tartózkodási helyét, majd lassú, megfontolt mozdulatokkal elkacsáztam vele a tó partjára, ahol ráhelyeztem a szikla tetejére edényestül, had készüljön fel lelkileg a csobbanásra.

Ja, hogy mostanában túl sok a brekegés itt a füzetemben? Valóban:-)