A tóhoz közeledve mindig lehet hallani egy-két csobbanást, ahogy a sziklákon sütkérező békák elővigyázatosságból elmerülnek a mélybe, ezért aztán csak pampalinis osonással sikerül őket annyira megközelíteni, hogy az egyszerű masinámmal is elkaphassak egy képet róluk (a második fotóról már elugrott a kis ravasz).
Na ez a zöld között megbúvó húsoscombú már akkorára nőtt, hogy én is csak messziről csodálom, s ha engedné is, hogy jobban megközelítsem, megfogni biztosan nem merném. Aztán itt van ez az egészen pirinyóka, amit Anyiék garázsbejárójánál találtunk a minap, pedig náluk nincs is tó, csupán egy kövekkel kirakott csobogó, ami alá előszeretettel bújnak be a brekegők. Pici és tökéletes. Kézbevettük, gyönyörködtünk benne, majd elengedtük a fűbe, ami ugyan frissen volt nyírva, de neki mégis minden egyes fűszál komoly kihívást jelentett.
Ő pedig szintén Joepapáék kertjében lopakodott, mikor kifigyeltük, s megmerevedett, majd hosszasan farkasszemet néztünk egymással.
