A szerkezet kicsit hasonlít a félelmetes szemvizsgálókészülékre, ahol a fejünket rá kell támasztani egy tartókára, csak ez sokkal csinosabb lenne, s csöppet sem félelmetes. Az államat megpihentetem a pihe-puha, kibélelt párnácskán, melyet összecsukható állvány tart olyan magasságban, ahogyan kényelmesen beállítottam. Így nem kell félnem attól, hogy a monitort bámulva egyszer csak leesik a fejem az asztalra, s nyálcsurgatva durmolok, s már csak arra kell koncentrálnom, hogy a szemeimet automatikus értelmesnézésre kapcsoljam. Olyan, mintha órák óta lecövekelt volna a nagymutató negyedötre.....

Egy hete majd' minden délután rámtör a fáradság, ellep az álomkór, de olyan meglepő hirtelenséggel s erővel tolakodik, hogy alig tudok megbírkózni vele. A szemhéjam leesni készül, mint a bedöglött redőny, amit csak partvisnyéllel támasztottak ki, hogy le ne zúduljon napközben, a búrám meg, ha nem vagyok résen, begurul az asztal alá.

Mikor tiszta a terep, levonulok a tárgyalóba, elheverek a kanapén, s megpróbálok tíz percet lazítani. Ám ilyenkor mindig akad valaki, ki aggódva érdeklődik hogylétem felől, mire megnyugtatom, s finoman közlöm, hogy húzzon el pihenés célzattal tartózkodom a szófán. Szerintem nem lehetek túl egyértelmű, mert általában ottragadnak, s kérdés nélkül rámzúdítják a problémáikat, olyan részletekbemenően, hogy négyoldalas cikket írhatnék belőle egy búlvármagazinnak.

De legtöbbször ezt a lehetőséget sem tudom kihasználni, mert még levonják a fizetésemből a lazulgatást, s mint ahogy ma is, összpontosíthatok a forgószékembe ülve, hogy el ne aludjak legott. Az ilyen komoly, kínlódós helyzetben mindig látom magam előtt a megálmodott, furmányos fejtartóállványt, amire úgy vágyom.

Már mennék nőcis csevegésre Encihez, dögönyöznék unokaöcsiket, grilleznék a teraszon, szürcsölném a jeges üdítőt.......

Ránézek az órára. Na neeeeeeeee???? Még mindig negyedöt.