Felkapaszkodtunk a dombtetőre, hogy közelről megnézzük a szélmotorokat (vagy szélgenerátor, szélmalom, nem tudom pontosan, hogy ez melyik, vagy talán mindegyik igaz rá), melyeket eddig csupán utak mentén, átsuhanóban láttunk.

Húúúú! Hát alatta állni félelmetes, libabőrfutkorásztató egy érzés! Iszonyatosan nagy (a fenti képem nem adja vissza az arányokat, egybe pedig nem fért rá a fotóra), sokkal hatalmasabb, mint ahogy gondoltuk volna. Emlékeztetett minket rovarra, valamiféle fantasztikus filmbeli kellékre, s elméláztunk azon, milyen lehet a belső lépcsőjén felmenni a tetejére, ha ellenőrizni kell, meg azon, vajon hozzászoknék -e, ha lenne egy ilyen a környékünkön, tekintve, hogy a szélkakasunkat is leszedettem a kémény tetejéről, nehogy egyszercsak elrepüljön (1. tervezem visszarakatni egy megbízható bádogossal, 2.  az építkezés előtt elmentünk egy napelemes céghez, ahol érdeklődtünk a kisebb, kerti szélmotorokkal kapcsolatban is, de túl drágának bizonyult, így nem is gondoltuk tovább, pedig nyilván ez lenne a jövő...).

Alig fújdogált a szellő, de így is hajtotta rendesen az óriási lapátokat, melyek méretükhöz képest meglepően halk susogással szelték a levegőt. De vajon milyen lehet, ha viharos szél kapja el az evezőit????? Félelmetes.

Visszafelé indultunk, s a hosszú karok megnyúlt árnyéka utolért minket az autóúton, ahogy elhaladtunk a dob mellett.