Az én későnérős, de annál tüneményesebbcukorfalat öcskösöm tavaly megelégelte az állandó szülői zaklatást, a szurkálós célozgatásokat, akadékoskodó rákérdezéseket, majd az állapot stagnálásából eredő nemisvicces humorbombákat, melyek mindegyike a szülői házban érte, s úgy döntöttek Liussal, hogy végrevalahára papirt szereznek vezetéstudásukról, majd pedig megveszik életük első négykerekűjét (ha leszámítjuk a pótkereskesbicaját, meg a pedálos, piros versenyautóját, mellyel kispiskóta korában a tetőteraszon repesztett nyaranta).

Persze nem mert engem nem beavatni a dolgokba, ahhoz túl gyakran beszélünk mindenről, meg szerintem szüksége is van a támogatásomra (amit én imádok, mármint támogatni is, meg hogy szüksége van:-) így mi ketten Farkassal tudtuk az állomásokat, a vizsgákat, drukkoltunk az összes megmérettetésnél, telefonos összeköttetésben voltunk minden erőpróba előtt, de tartottuk a szánkat Anyiék felé, akik még a szándékról sem tudtak. Nem volt egyszerű menet megállni, hogy ki ne bökjem véletlenségből, elszólósan, amikor pl. már az autókinézésnél tartottak, s mentünk velük megnézni a kiszemelt járgányt (amely egyébként érett kora ellenére igen fickósan néz ki, látszik, hogy szerették és vigyáztak rá az előző gazdik, nagyon szépséges darab).

Hetek óta tűkön ülünk, szervezkedünk, tervezgetünk, miként kéne meglepni Anyikáékat, na és mégis mikor. Számtalan stratégia született a rajtaütésre, míg végül kijelöltük a múlt szombat délutáni fellépést. Büszke vagyok frissjogsis családtagjaimra, mert annak ellenére, hogy a papirjuk is ropogós még, a kocsi meg egy hete sincs náluk, máris kimerészkedtek az autópályára ( igaz, felvezettük őket, majd hazafelé is, de akkor is). Nem hiszem, hogy gyorshajtásért elkapják őket, mert ötvennel döcögtünk majdem végig, na de én aztán, aki egy gyávanyúlvazető, tényleg értékelem a bátorságukat!

Mi mentünk elől, Pötiék megálltak a sarkon, s várták a megbeszélt jelzést. Joepapáékat kihívtuk a ház elé, mondván, hoztunk valamit, amit segíteniük kell becipelni. Morgott is apu rendesen, hogy mit cipeltünkodamármegint, hol voltunk ennyi ideig, mennyirenagyonéhes, s pláne kiakadt a mutatója, mikor meglátta, hogy az öcsémék nem ülnek a hátsó ülésen, akiket nekünk kellett volna kihozni.......ilyenkor hiába próbálok a szavába vágni, mint egy verklire kapcsolt morgósmedve, csak darálja, darálja.....

Ám ekkor begördül a szuperjárgány, Öcskös egyik kezével a kormányt fogta, míg a másikkal lazán kikönyökölt a lehúzott ablakon, s büszke arcán kaján vigyor ült. Pontosan úgy sikerült, ahogy Pöti megálmodta: a szülők bambán néztek, ki az, aki lelessít a ház előtt, majd teljesen lefagytak. Öcskös meg csak azt kiabálta nagy boldogan, öklét az ég felé lóbázba, szökdelve, hogy "megérte ez a fej, megéééééérteeeee!!!!"

Érdekes mód Joepapa megfeledkezett lázadó bélbolyhairól, s eltűntek egy órás próbakörre, majd ebéd után az összes pasi körbejárta az új szerzeményt, nyitogatták, kapargatták, szagolgatták, nézték minden irányból fejbiccentve, időnként megveregetve Pöti hátát, meg a kocsi tetejét.

A várva várt eseményről filmfelvételt is készítettem a kisgépemmel, amin az elmesélt meglepődés, örömködés, ölelkezés, kocsirakönyöklős beállás, stb. jól látszik, azonban a hangját senkinek sem hallani rajta, mivel azt elnyomja az én folytonos, bántó, túllelkes visításom, hangos nyerítésem, pedig rögzítés közben észre sem vettem, hogy ezt művelem.... Csodálkozom, hogy kapok ilyenkor levegőt??!!!