Hosszú, átbeszégetett éjszaka után magányos korareggelre ébredtem. Szokatlan még a széles ágy, a távolságok, melyet nyújtózó karommal is alig érek át. Tapogatózó kezem csupán összegyűrt, kihűlt lepedőn, kifliződő, szuszogó ebek szőrén simított végig.

Alig aludtam valamicskét, az álmokra nem jutott idő, csak kusza gondolatok, érzések cikáztak félkába, párnagyűrte fejemben. Nagylábujjam végével hosszasan matattam a papucsomon, míg az hajlandó volt úgy tekeredni, hogy végre belebújhassak.

Megálltam a lépcső tetején, s csak akkor láttam meg a szíves fogadtatást. Mennyit dolgozhatott, amíg kivágta őket papirból, mindegyikre kis üzeneteket firkantott, majd apró ragasztókkal odabiggyesztette a lépcsőfokora. Került belőlük szerte a lakásba, az összes cipőmbe, a laptopra, a hűtőbe, a micróra, a fürdőszobába, az étkezőasztalra, amerre csak néztem. Még most is, pár nappal később is találtam belőlük a táskámba rejtve.

Szívesen ébredtem.