Kapóra jött Joepapa, aki rámcsörgött, hogy szaladjak ki azonnyomban mackóruhástul az utcára valami cégepapirral, mert nincs ideje, robog is tovább, de vesztére belefutott egy nekemazonnalkelllégyszipapa, kinyithatatlannak tűnő flakonba, amivel elbíbelődött egy jó darabig a kapunk előtt.

Jó ötletnek tűnt, hogy a padló vastag deszkáin keletkezett kisebb karcolásokat, sérüléseket lekenjem egy kis páccal. Aztán kedvetkaptam a mosdószekrényhez, majd mikor ezzel is végeztem, az időrágta ruhásszekrény következett, s a korlátok . Olyannyira belendültem, mit sem törődtem azzal, hogy a pólódarabka, mellyel az anyagot felvittem a fára régen átázott, s ahogy a puha rongyot erőteljesebben végighúzgáltam az öreg fafelületeken, néha egy-egy kóbor szálka fúródott az ujjamba.

Azt hiszem, ha nagy ritkán előfordul, hogy hétköznap egyedül vagyok itthon, akár csak egyetlen napra is, lelkiismeretfurdalásom, bűntudatom, haszontalanságérzésem, vagy ezek enyhe egyvelege lesz úrrá rajtam. Nem tudom az okát, nyilván én gerjesztem magamban. De ennek folyományaként eszelős módon vetem bele magam a legkülönfélébb tevékenységekbe.

Akkor vettem észre, mennyire sajog a szálkaszúrkálta tenyerem, mikor barátnőm hívott, s ugyanekkor láttam meg szerecsenkezemet, másodpercekig hüledezve a telefonba. Le kellett vágnom a befeketedett, előttemilyenszépvolt körmömet, kézfejemet sikáltam kefével, mosogatódörzsivel, tunkoltam félcitromban, dunsztoltam testápolóban, de még mindig rémes.....Ráadásul akkora szálkát pilinckáztam ki az ujjamból, hogy az már inkább gerenda méret.

De már persze nem is.