-Jó reggelt kívánunk! Szeretnénk kijelentkezni! -nyújtottam át a minibárfogyasztásos cetlinket és a kártyaszerű szobakulcsot a recepciós pulton.

-Jólérezték magukat? -kérdezte kedves rutinossággal a hölgy.

-Sajnos nem....-válaszoltam kurtán, miközben próbáltam kedves mosolyt erőltetni a képemre, végülis nem ő tehet róla, hogy egy éjszaka után beadtuk a kulcsot....

Joepapa már dörzsölte a, hogy a következő napokban a hatalmas, új ágyunkban térhet nyugovóra, ahol mindkét éjjeliszekrényen talál majd tv- és zenedoboz távirányítót, s reménykedett benne, hogy a szupermatracnak köszönhetően hajnalban nem ébreszti majd a szokásos derékhasogatás. Vett egy egész láda jutifalatot is, hogy meglepjék a szőrösunokákat, mikor mi lelépünk lazítani, ők pedig jönnek kutyaszitterkedni a hosszúhétvégére Anyival.

Az utóbbi években -amióta építkezésbe kezdtünk- egyetlen éjszakát sem töltöttünk a házon kívül. Persze gyakran előfordul, hogy hajnalban tekeredünk haza egy-egy hosszabbra nyúlt kiruccanásról, de mindig a saját ágyikónkba hajtottuk álomra a fejünket  (munkaügyben azért előfordult, hogy egyikünk mégis kényszerült másik párnát ölelgetni). Eleinte a munkálatokat nem akartuk szemelőltéveszteni, amióta pedig elkészült az álommézeskalácsházunk, nem vágyódunk messzire, alig várjuk, hogy hazaérjünk, hétvégén pedig igyekszünk legalább az egyik napot, vagy annak egy délutánját itthon tölteni csakkettesben. Aztán a munka. Sokszor hétvégén is dolgozunk, ha nem az irodában, akkor itthon, olyan nehezen tudjuk összeegyeztetni azt az egyetlen szabadnapot is, amit a hétvégéhez csaphatnánk egy elnyújtott háromnaposhoz. Nem utolsó sorban pedig Alfici orra is köt minket.

Régebben sokat utazgattunk, s bár a mostani életszakaszunkat más dolgok töltik ki, nem vágyunk el, mégis felvillanyozott Farkas meglepetése, mikor bejelentette, hogy a szerelmet egy erdőmélyén megbúvó, gerendaházban ünnepeljük, távol a hétköznapok zajától, teljes nyugalomban, édeskettesben. Annyira vártam.

Csodálatos erdei úton kanyarogtunk, méretes fatörzsek táncoltatták a napfényt az arcomon, s éreztem, ahogy egy mély sóhajtással átkapcsolok lazítós üzemmódba.

A hotel gyönyörű helyen található, amerre néztünk, mindenhol hegyek, fák, lovak, teljes nyugalom. Míg be nem léptünk.

Bent hemzsegtek az öltönyös, éppenmobiltelefonálós menedzserek, mint kiderült, egy világotátszövőscég itteni csapata tartotta fejtágítós, évesösszejövetelét.....(mi hibánk, túúúdom, amiért nem néztük meg, hogy a "gerendaházikó" öt nagytermer tart fent ilyen megmozdulásokra). A szobát csak kettőkor lehetett átvenni, így beültünk ebédelni.

Az alkalomra készülődve ünneplőbe öltöztetett lelkem kezdett összefacsarodni, a meghitt, romantikus hangulatnak nyoma sem volt, szinte ugyanott találtuk megunkat, ahonnan menekültünk. Farkas próbált kedvesen vígasztalni, hogy milyen nagyon jó lesz, meg a lényeg, hogy ketten vagyunk, neki más nem számít, de ekkorra már beremegett a szám széle, s nyeltem a könnyeimet.

Már csak olaj volt a tűzre, amikor pasi összetalálkozott egy üzleti ismerősével az étteremből kifelé jövet.....

Nem vagyok büszke a bőgősségemre, esküszöm, tudom, hogy mások éheznek, van ennél sokka nagyobb probléma is, megavilágbéke, de a ahogy beértünk a szobánka, következett egy órás bömbölés az ágyravetődve. Eközben egyszer ránktörték az ajtót, s egy fazon -meglepődve, s zavartan kért bocsánatot vagy tízszer, nyilván azt hitte, hogy még nem foglalták el a szállásukat- viharzott be, feltépte a minibár ajtaját, "elnézést, itthagytam a jégeremet" habogással távozott, kezében a laposüveggel.

Nem tudom, milyen követelményeknek kell megfelelni, amikor a csillagokat osztják, de furcsállottam, hogy ez a hely négyet is kapott. Az épület tényleg jól fest, a méretes étterem is biztosan megfelel az előírásoknak, de nyúlfarknyi ottlétünk alatt tapasztaltam néhány furcsa dolgot (persze hozzá kell tennem, már eleve rosszul is álltam hozzá a csalódottság miatt).

Felhatjva az ágytakarót a rosszullét kerülgetett, mikor megláttam a a kétes foltokat, amit még egy útszéli, utolsó panziónál sem visel el a betérő (nem is hiszem el, hogy képes voltam lefotózni, beteges, pedig megtettem...).

A gerendaház fala semmit sem hangszigetelt. Kiderült, alattunk húzodott a kuglielborogatósgolyógurítós pálya. Isteni volt folyamatosan hallgatni, ahogy becsapódik, majd végighalad a pálya teljes hosszán. Hajnalban valakinek csőrepedése lehett, folyamatosan járkált ki, majd hosszasan zuhanyozott. Aztán a hab a tortán egy elnyújtott, hangosankiélvezős huncutkodás volt, amit nem mi csináltunk, hanem a fölöttünk lévők (név szerint is említhetném őket, sőt, az elhangzott, képességekre vonatkozó jelzőket is felsorolhatnám, semmi nem maradt titokban). Azt hittem, ránkszakad az ágy, recsegett az egész gerendamennyezet.

A tájékoztatóban szerepelt, hogy köntöst biztosítanak a vendégeknek. Na igen, akkorát, hogy pasinak majdnem kilógott belőle a... combja, meg a könyöke. Úgyhogy érdemes vinni a sajátot.

Gyorsan összecsomagoltunk, s ahogy azt már előző este elterveztük, megreggeliztünk és idejekorán elhagytuk a terepet.

A legjobb pillanatok: A közös vacsora kettesben, gyertyafénynél, tücsökszó mellett (rákérdeztem, hogy esetleg műtücsökhangot biztosítanak a vacsora mellé, de állították, hogy a hideg miatt bemenekülő igaziak muzsikáltak), semmittevő összebújás a szobában, kirándulás a csípős hidegben, s az a rengeteg igyekezet és kedvesség Tőle, amivel megpróbált engem felvidítani!!!!! Tüneményesen viselkedett, velem ellentétben.

Szakadó hóeséseben gurultunk a hegyi úton visszafelé, sütött a nap, a lejátszóból Charlie rekedtes hangja szólt, fogta a kezemet, s cinkosan mosolyogtunk.