Nem először vettem fontolóra. Elegánsan belibbenek, kedvesen mosolygok majd bájosan előadom a mondandómat, keményen ellenállok a felajánlott fizetésemeléseknek és egyéb kecsegtető ígérgetéseknek, majd pátintve sarkonfordulok, s ahogy az az amerikai filmekben lenni szokott, kartondobozba dobálom a cuccaimat, hónomalákapom a gömbakváriumot az egyszem aranyhallal, majd emelt fővel távozom. Örökre.
Miközben öles léptekkel vonulok, hátradobom a hajam, s búcsúzóul a vállam fölött odavetek egy humoros ámde epés kis szurkamegjegyzést a vezetőségnek, majd begyűjtöm a kollégák elismerő pillantását, végignézek rajtuk, ők tapsolnak és irigykedve éjjeneznek, a lányok pedig a könnyeiket törlik. Hagyom becsapódni magam mögött az ajtót, s elégedetten szippantok a benzingőzös levegőből, élvezem a szabadság édes ízét.
Ez egy pocsék munkanap volt. Csalódtam. Megint. Balek vagyok. Mindig. Nem tanulok belőle. Most sem.
Kár, hogy nincs gömbakváriumom.
