Nincs bevált titkos receptem, megsárgult lapokból álló, kopottas mézessüteményeskönyvem amit a nagymamától örököltem volna (kaptam ugyan valakitől egy bájos, kifejezetten mézeskalácsokra fókuszáló könyvecskét, de az nem ugyanaz), csak egyszerűen kipróbálom a kezemügyébe akadó első mézesleírást, amivel mostanában telis-tele vannak az újságok.
Persze, azért figyelem Cserkó blogbarátnőmet, nála biztosan találok valami különlegeset, ami attól lesz az, hogy tőlenekem, és onnantól már hagyományosan majd azt sütöm.
Minden évben nekiállok, hol egyedül, hol pedig barátnősösszetoborzós, forraltboros esemény keretében készülnek a mézeskalácskák a fára, ünnepi asztalra névtáblának, de jut belőle ajándékozásra fémdobozkába téve, majd december közepére már mindenhonnan illatozva lógnak a lakásban.
Az enyémek sosem finomak, de legalábbis nem ízlett még senkinek, ami az én konyhatündérségem ismeretében nem is meglepő, de nem is az íze miatt szeretem, inkább a orroknak és a szemeknek kedvezek vele, s nagy élvezettel rajzolgatok rá fehér mázzal.
Kiszúrtak velem, mert sajnos itthon nem nagyon bukkantam rá jópofa formára, mint amilyet a fotón is levadásztam, majdnem mindenhol ugyanazokat lehet csak kapni, hiába vágyakozom én bárányosra (melynek szőrét magokkal, mákkal raknám ki) meg szarvasosra!!!???? A sok mindenféle mellett a szarvasok a gyengéim!!!
Piros-fehér aprókockás szalaggal kötöm őket a fára (persze azt sem lehet ám mindenhol kapni, külön kellett rendelnem, pedig szerintem annyira karácsonyis), amit tavaly már az ünnepek után tudtam csak beszerezni, majd gondosan elpakoltam, idén meg nem találom sehol.....
Szóval, kéne nekem egy kurtalábúbárányos-, meg egy mézesszarvaskiszúró.