Nem vagyok már lázas. Tényleg, hidd el, csak szörcsögök, mint egy vízköves teafőző. Az ábrázatom rosszabbat mutat, mint ahogy valójában érzem magam: piros az orrom, kiszáradt a szám, hófehér a képem, lefittyed a szemem. Már levonulóban az orrfújós, torokfájós baci, maga után hagyva egy makacs köhögést. De megmérhetem, ha akarod.
Miattam kellett lefújni a pénteki Kispenilátogatást, szombaton nem jutottunk le vidékre, ahol megnéztük volna a régi ágyvégegeket, hogy karácsonyi ajándékként már az új ágyunkban melegedhessünk összebújva. Meghiúsult a tihanyi ebédünk is Joepapával és Anyival (hamár úgyis arrafelé jártunk volna az ágyügyben, meghívtuk Őket ebédelni), hála a nyavalyámnak, ami levett a lábamról. Ma szomszéd lurkókra vigyáztunk volna, de így azt sem lehet.
Egész nap cidrizek a kockáspléd alatt, forró mézesteát szürcsölök, beleköhögök a filmek legizgalmasabb jeleneteibe. Sosem tudjuk már meg, miből derült ki, hogy ki a tettes....
Nemigazán használunk hőmérőt, inkább homlokösszedugásból állapítjuk meg, hogy szükséges -e a lázcsillapítás. Tegnapig így is volt.
Pasi elment reggelit vásárolni, majd hazafelé beugrott és vett egy új, csipogós, modern hőmérőt. Azóta nincs lázam. Hiába akarja megmérni untalan:-)
