Mozdulatlanul füleltem a paplan alatt, s próbáltam rájönni, vajon milyen napra virradtunk. Kelletlenül felkönyököltem, hogy pasi vállán át megnézzem, merre jár az óramutató. Hiszen még hajnal van.......??? "Mi ez az süvöltés? Talán farkas rágja a fakerítésünk szélét? Netán berekedt a környéken lakó egyetlen kakas?" Végignéztem a kutyáinkon, akik szétvetett lábbal, vagy fejüket a lábamon kitámasztva, a takaró alatt szundikáltak békésen. "Szép kis házörzők, mondhatom. Tőlük aztán farkasok martalékává is lehetünk.."-gondoltam, miközben kimásztam az ágyból, hogy a rómeós faerkélyről terepszemlét tartsak.
Ott állt a kapunk előtt, mint aki ott lakik, csak éppen véletlenül kizárták, és félpercenként elordította magát. Olyankor erőteljesen hátracsapta a fejét, majd hosszasan, fájdalmasan vonyított. Így ismertük meg Őt.
Tacskófélesége vaskos, kurta lábakon dülöngélt, hatalmas bendője és hosszúkás de földszintes felépítése miatt nehezen caplatott fel a lejtőn. Mikor először kimentünk hozzá jutifalattal felszerelkezve, óvatosan közelítettük meg, félve egy esetleges fogcsattogtatástól, de rögtön bebizonyosodott, hogy alaptalanul aggódtam. Nem kutyakajára vágyott, csupán a szeretet, az összebújás hiányzott neki. Ahogy leguggoltam, két kis praclijával felállt a térdemre, az ölembe fúrta a fejét, majd csak hosszas fültővakarászás, hátsimi után foglalkozott a finomfalatokkal. Ahogy először megpillantottam, egyértelmű volt, hogy Ő Blöki.
Szép fényes volt a szőre, dundi a fazonja, még jólápoltnak is mondanám, de viselkedése alapján, valamint nyakörv hiányában úgy véltük, kidobhatták egy autóból. Neki egyértelmű volt, hogy hozzánk tartozik, így letelepedett a kerítésünk tövébe.
Mindennapos szokása lett a blökikörút, ahogy mi hívtuk. Már korán reggel elindult előlünk, mint egy fizetett biztonságiőr, majd minden egyes ház előtt megállt, ott, ahol talált egy apró rést, hogy bedugja az orrát, majd hosszasan elidőzőtt, várva, hogy felkelljen valaki, akitől begyűjthet egy-két jószót, simogatást (nem állítanám, hogy mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadták a közeledését), majd továbbállt. A lejtő végén mindig megállt, átgurult az utca másik (az utcán saját kresz szerint közlekedett: az egyik oldalon ment mindig le, aztán csakis a másik oldalon fel. ezt sosem keverte össze) oldalára, és a dombtetőre felfelé kapaszkodva csinálta ugyanezt az orrbedugósdit.
Komótosan követte a kutyabandát, ha pasi sétáltatásra indult velük, és sokáig reménykedve várta, hogy meggondoljuk magunkat, visszaforduljunk és mégis beengedjük a kapun. Nem tehettük, hiszen volt már nekünk három négylábúnk a lakásban, ráadásul -ahogy később be is igazolódott- Blöki simulékony volt az emberekkel, de bepöccenős, féltékeny a fajtájával.
Esténként, munkából hazafelé vártuk, mikor bukkan fel az úton az esti őrködésből, de legtöbbször már a kapunk előtt feküdt a fűben, mire megérkeztünk. Szereztünk neki egy kölcsönkutyaházat, melyet az akkor még elkerített ürestelken (amit most részben magunkhoz csatoltunk és gondozunk) helyeztünk el úgy, hogy ha akart, ki tudott jönni egy lyukon az utcára őrjáratozni. Közben bőszen kerestük az új otthonát, de senki sem akarta Őt.
Szégyeltük magunkat pasival, mikor esett az eső, vagy fújt a szél, mi meg a három szőrkupaccal a takaró alatt melegedtünk, míg Blöki kint vacogott az esőben, az ideiglenes házikójában, amit kibéleltünk ugyan paplannal, párnával, kockáspléddel, de nem helyettesíthette a társaságot. Sokszor kiültem hozzá a ház elé a fűbe, megleptem finom, külön neki szánt falatkákkal, de Ő ezeket többnyire csak akkor fogyasztotta el, mikor már bementem. Igyekezett minden együtt töltött időt összebújásra, szeretetbegyűjtésre kihasználni. Gubbasztottunk ketten, egymás mellett, összegubancolódva, s a könnyimet potyogtattam a bundájára.
Egy napon Cibarátnőm hívott, látva a találtkutyám fotóját, hogy van már helye a kis földszintesnek, mert Ők befogadják. Megkönnyebbültem, boldog voltam, mert Náluk csudajó dolga lenne! Szép kertesházikó, csupaszív gazdik, valamint egy aprócskanövésű blökihaver, az Ő kiskedvencük.
Tartottam tőle, hogy fogjuk betuszkolni a kocsi hátuljába, ha jönnek érte, és abban sem voltam biztos, hogy hagyja magát felemelni, hiszen sosem próbáltuk. Ahogy Cipasi megérkezett, átkarolta Blökit, aki mint egy rongybaba, hagyta, hogy betegyék az egyterű csomagtartóba, és úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy hazamegy (....na, most sírok, ahogy magamelőtt látom a barna gombszemét, melyet mindvégig rajtam tartott, míg el nem tűntek az út végén).
Sajnos a két kutya összeszoktatása nem úgy sikerül, ahogy tervezték. Hamar kiderült, hogy tacskófélesége egyedüliebségre törekszik, és ennek nyomatékosítása érdekében jól megharapta a kisebbet....Pár nap múlva visszaköltözött az általunk berendezett kisházába. Cipasi fájó szívvel hozta vissza, de előtte elvitte még állatorvoshoz beoltatni, féregtelenítésre, s mikor átadta a dakszlimat, a kezembenyomta az oltásikönyvét is.
Miután a majdnemgazdi elment, újból kettesben maradtunk az utcán, a fűben, összegubnacolódva, kezemben a kiskönyvvel, rajta a felirat: "Blöki", a korát négyévesre saccolták, majd a gazdi neve kipontozott résznél az én nevemet olvatam. Keservesen sírtam.
Kisföldszintesem történetét megosztottam Ebarátommal, akinek rögtön eszébe is jutott, hogy a telekszomszédjuk a napokban említette, milyen jó lenne neki egy kutyabarát, hát megkérdezi tőlük. Másnap már azzal hívott, siessek haza délután, jönnek megnézni Blöki! Rengeteg kérdésre kellett választ kapnom ahhoz, hogy többé-kevésbé biztos lehessek benne, Blöki tényleg jó helyre kerül. Ebarátom türelme határtalan......
Siettünk, ahogy bírtunk, de mire hazaértünk, már a házunk előtt feküdt egy úr, mellett térdelt a felesége, körülötte Ebarátomék, s az érdeklődés középpontjában kisföldszintesem heverészett, pocakját felkínálva vakargatásra. Kellettek egymásnak.
Úgy döntöttem, elkísérem Őt az új helyére. Ezúttal új gazdája ölében utazott a kocsiban, megilletődöttség, izgatottság nélkül, barátságosan befészkelődve nézegetett kifelé az ablakon. Mikor megérkeztünk, legszívesebben visszatáncoltam volna, hiszen a telek nem volt elkerítve!!!??? Mi lesz, ha Blöki megindul, hogy visszataláljon hozzám, mint a filmbéli kutyák???? A forgalmasabb útról egy magas, kőből épült borospince választotta el a "birtokot", rajta kis házzal és hatalmad szőlővel, egészen a dombtetőig. Ebarátom és az újgazdiék is nyugtattak, ne aggódjak, nem fog elmenni, jó helye lesz, nézzem meg, már iszik is. Átadtam a plédját, a nyakörvet, amivel megleptük és ami annyira jólállt neki, és egy pici kis fityegőt, hogy beleírják a telefonszámukat, ráakasztva a nyakára. Alig tudtam elköszönni a bömböléstől.
Szegény kis találtkutyámat biztosan nagy sokk érhette a régi életében, mert eleinte két embernek kellett áthúznia a ház küszöbén, annyira nem mert bemenni a lakásba (Cibarátnőméknél is ugyanígy viselkedett. a kertben imádott lenni, de a küszöbön megállt).
Azóta Blöki boldogan éldegél az új otthonában, ahová Ebarátom néha bekukkant, hogy szállíthassa nekem a híreket. Minden reggel elkíséri a buszmegállóig a gazdasszonyát, aki ovónéniskedik, majd hazabattyog, s délután várja az ovisok által meghagyott fincsi falatokat vacsorára. Gazdájával naponta felsétálnak a szőlősbe, s a sok mozgás miatt egészen kigyúrt fazonja lett, már nem húzza a pocakját a földön. Már egyáltalán nem fél bemenni a lakásban, ahol saját fotelt kapott, onnan nézi a TV-t, míg el nem nyomja az álom.
Blöki hazaért.
