Előttem a kép, ahogy az öcsém és én, a terasz korlátjába kapaszkodva, szívószállal, szappanos vízből fújtunk szivárványszínben játszó csodagömböket és figyeltük, ahogy tovaszállnak, majd rövid de pompás létezésük egy pillanat alatt hangtalanul végetér.....
Hétvégén Anyi bedobta a csalit, mikor felhívott, hogy menjünk át délután ebédelni, mert van ott nekem egy aprócska meglepi, amire régóta vágytam már (mindig becserkész valami kedvességet nekünk, valami felvidítósat). Egy igazi buborékfújószerkezet kaptam!!!!!!!!
Kiderült, nem csak én vagyok az egyedüli, kinek gyermekkori vágya volt kipróbálni, így aztán várni kellett a soromra, amíg újra kézbevehettem a fújókát. A szüleim, pasi és én felváltva buborékoztunk és kergettük a gömböket, vagy belefeledkezve a látványba bámultuk a szálldogáló, súlytalan üveggolyókat.
Telefújtuk az egész kertet!!! Ha lengedezett a szellő, elreppentek messzebbre, az ég felé, vagy lefelészállingóztak és megálltak a puha fűszőnyegen, mi pedig feszülten figyeltük, mikor válnak semmivé.
Ismét sajnáltam, hogy nem vagyok jártas a fényképezés tudományába, és nem tudom visszaadni a látványt és az önfeledt pillanatokat ugyanúgy, ahogy megéltem őket. Mosolyogva figyeltem a társaságot a fotómasinám képernyőjén keresztül, ahogy Joepapa a cipőorrával próbálja eltalálni a magasbavágyó buborékokat, ahogy Anyi óvatosan próbálja tenyerérevenni őket, anélkül, hogy kipukkanjanak, majd ha mégsem sikerlü, gyöngyöző kacajban tört ki, miközben Pasi kiabál, hogy nézzék, mennyire sokat fújt egyszerre, vagy éppen mekkora gömb növekszik a buborékfújóka végén:-) Mintha ismét gyerekek lettünk volna....
Gondüzős, buborékfújós szépdélután volt.
