Igazából semmihez sincs kedve, de ha nagyon pörgök, eljön velem, ahogy legutóbbis meglepett két mozijeggyel, mert tudta, hogy szeretném megnézni a filmet, de egész idő alatt krákog, sóhajtozik meg fészkelődik a helyén, de enélkül is érzem rajta, hogy nem pezseg egyáltalán.
Nekem az nem elég, ha megadóan, egyhangúan azt mondja: "Menjünk, ha akarsz." vagy "Jó, ha nagyon akarod." -Majd megsimogatja a fejemet.
Szinte egész szabink alatt dolgozott otthonról, időnként bement tárgyalni vagy az irodába, naponta legalább harmincszor hívták vagy ő keresett valakit, majd fáradtan vetette le magát a kanapéra, és böködte a távirányítót a sportközvetítések között.....Két hétig tenisz volt megállás nélkül, most meg kosárlabda, meg ugye a formaegyes balhé, és a motorostalmácsis brummogóskörök élőben....
Amikor kitalálok programokat, egyáltalán nem lelkesedik, azt meg várhatom, hogy Ő javasoljon kirándulást, romantikus gyertyafényes vacsorát, kiállításnézést, vagy akármilyen ötletes, egysszerű kiruccanósat.
Ha éppen kedve lenne, akkor levert, fáj a feje, magas a vérnyomása (amire gyógyszert is szed), zsibbadnak a végtagjai, marakszik a gyomra, nehezen kap levegőt. Mindezt aligmúlt harmincévesen, komoly sportemberként, agyondolgozva, sresszelve. Nem tud lazítani.
Ettől én szomorú vagyok, meg türelmetlen, aztán meg nyűgös. Malmozok, és várok, hogy felpörögjön megint.
Mert most savanyúcukor.