Legyen az szögletes, kerek, fedeles vagy nyitott, kicsi vagy hatalmas, kopott vagy új, nekem mindegyik keeeell!! És meglepő módon most nem a dobozos bonbonokról és csokitáblákról, esetleg sütikről beszélek....
Most, hogy elkészült a garázsban a polc (ami miatt persze bőgtem, mert egyáltalán nem ilyet szerettem volna, és nem ebben egyeztünk meg régebben, és persze az én hibám is, mert mikor felszerelték nem voltam ott, csak mikor már elmentek a mesterek és nem lehetett mit tenni. De ez más téma. Mondjuk azt nem tudom most más bejegyzésre halasztani, mert ahogy eszembejutott ez a bepolcozódás, jól felhúztam magam és kikivánkozik ide....szóval, hogy megbeszéltük mesterrel: az egész tákolmány teteje galériában végződik, ill. az egész maga egy galéria a garázsban, amihez készítenek létraszerű lépcsőt, ahová a nyár elmúltával kerti bútort és a hasonló nagyobb darabokat fel lehet tenni. Kértem, legyen olyan magas, hogy görnyedve ugyan, de lehessen mászkálni rajta, és csináljanak hozzá egy korlátot is, aki éppen fent görnyed ne potyogjon le. Ez jó régen volt, aztán betűnt az asztalos, és hónapok múlva érkezett vissza, amikor is elkészítette a mostani változatot. Ami, nem hogy nem galéria, de sima polc a teteje, és még egyetlen széket sem lehete elhelyezni rajta, olyan vékony.........Na mindegy, ez most nem az a téma, jajgatospanaszáradatpiroska, cccc!!!), és a spájzból egy csomó dolgot rá letetett pakolászni, a rendrakás közepette pasi értetlenül vakargatta a tarkóját, hogy honnan került elő annyisok fonott kosárka?????!! Meg minekis ennyi nekünk, és azt is megkérdezte finoman, hogy véletlenül se gázoljon bele a lelkembe tolakodó feltevésével, hogy egyáltalán tudok -e arról, hogy nekünk ilyenrengeteg kosárkánk lapul a spájzban.
Hát persze hogy túúúúdok!!! Meg is tudom magyarázni, hogy melyik mire kell, és miért nincs éppen használatban, de azt senki ne akarja végighallgatni.
Azokat szeretem ám csak, amelyek nem fényesek, lakkozottak, hanem természetesebbek, kopottabbak. Pár napja, mikor Joepapa boros ajándéka után kutattunk egy nagyon jó lelőhelyen pasival, rábukkantunk egy hatalmas, dagi fedeles kosárra, amibe rögvest beleszerettem, és átöleltem. De végül mégis maradnia kellett, mert mégsem ölhetem bele a pénzünket mindenféle hóbortosvágyam kielégítésébe??? Nemde?
Ilyenkor persze sokat gondolok arra, amit otthagytam, és gyakran visszatelefonálok, hogy vajon ott van -e még, és ha már valaki elvitte, akkor bosszankodom egy sort, hogy miért nem hoztam el, amikor úgy, de úgy kellett volna nekem.....
A legjobb az, mint ahogy most is történt, ha pasi (vagy azért, mert egyszerűen neki is tetszik ugyanaz, ami nekem, de az is lehet, hogy tudja, én mennyira nagyon szeretném és a kedvemre akar tenni) egyszer csak, pár nap elteltével felteszi a kérdést: "Kisvörös, nem kéne megvennünk azt a bumfordi kosarat, amit pénteken láttunk? Jó lenne nekünk szennyestartónak."
Húúúúúúú!!!!:-))))
Ilyenkor, mint akit csak úgy mellékesen érint a kérdés, meg azért is, hogy felmérjem a határokat, megkérdezem: "Nem túl nagy? Meg mi van, ha túl drága? Én nem néztem meg az árát...."
Nem is bonyolítom a szálakat, a lényeg az, hogy ma a nagykocsival kellett jönnünk, mert a fonottcsodánk a smartba nem fért volna be, és mivel tegnap betelefonáltam a boltba, és arra a kérdésemre, hogy vajon vár -e még rám a kosaram, egy mosolygós igennel válaszolt a hölgy, már megyünk is érte délután!
Rafkóskosármánisápiroska.