Vannak olyan pillanatok, amelyeket szeretnék örökre az emlékezetembe vésni, megőrizni, megállítani az időt és kifeszíteni a végtelenbe. Nem feltétlenül nagy, mindent elsöprő történések, inkább jelentéktelennek tűnő, mégis egyszerre sírós-bologságos szösszenetek, törékeny, elsuhanó darabkák az életemből. Ilyen pillanatot találtam tegnap is, amelybe kapaszkodtam volna, ki tudja meddig....

Késő délután átmentünk a mamámékhoz ebédelni (inkább nevezném vacsorának, mert bár bevásároltunk, és már nem kong az ürességől a hűtőnk, valahogy kihagytuk a délidőben szokásos étkezést), majd miután visszasodortam a tányéromról anyu által kiszedett gigantikus rakott kel adagjának egyharmadát (mert fogyókúrázom, jelentem, és nem eszem rizst sem, és bár a mamám szerint ez sovány hús és zöldség csupán, mégsem kéne betömnöm a fejembe belőle egy díjbírkózónak való adagot), és bemajszoltam, ezalatt a pasim végig ette a teljes menüsort:-)
Fáradtan nyúltunk el a TV előtt, a kedvesem Joepapa által birtokolt nyugágyba heveredett (amely annyira idegesíti a mamámat, mert szerinte a kertben lenne a helye, mivel ronda műanyag, de apu ragaszkodik hozzá), én pedig a kanapéra kifliződtem, és lapozgattunk a csatonák között, belekukkantottunk az utcai cirkusz közvetítésébe. A fejemet a mamám ölébe hajtottam, aki finoman cirógatta a hajamat, és az ujja köré tekergette a kunkorokat, míg apu a lábamnál szorított helyet magának, majd a virgácsaimat az ölébe vette, és lapogatta azokat, és időnként megpaskolta a fenekemet, ha túl sokat beszéltem, bele a közvetítésbe......Tessék, a bizniszvumen, aki it fekszik a szülei ölében.......Jó nekem!:-))))) Ilyenkor elfelejtem a "balhékat", minden olyan tökéletes, úgy érzem, hogy biztonságban vagyok, semmi rossz nem jöhet,  és annyira jó még mindig gyereknek lenni!!!!

De rögtön befurakszik a lelkembe a féltés is.....