A templomkertet határoló mohás, időrágta feketefoltoktól szép kőkerítésnek támaszkodva álldogáltunk ketten egy kedvesvalakivel. Gondtalanul cseverésztünk, majd jólesős nagyokat hallgattunk, s csakmalackodvalehetenni módon majszoltuk a pitába töltött salátát.
Csak néhányan bóklásztak arrafelé ilyentájt, s csupán egy kutya dugta közénk az orrát, falatkát kunyerálva.
Ritkán nincs velem. Összenőttünk, s az agyam ráállt a vele való kommunikációra, hogy mindig mindenre felhívjam a figyelmét, el ne felejtsek valamit megmutatni, hogy folyton énekeljünk, mondókázzunk, s ha mutat valamit, elbeszélgessünk róla.
A csöndet egy dübörgő kék busz hangja törte meg. Megfeledkezve arról, hogy nem egy tizenhathónapos üldögél mellettem, felvisítottam: "Odanézz!!!!! Ott egy kékbusz!!!!"
