Picibbként csak nézte a szánkat figyelmesen, ahogy énekeltünk neki, formáltuk a szavakat, majd úgy félévesen megpróbálkozott a halacskát utánozni, és tökéletesre fejlesztette. Később jöttek az állathangok, a "búú", "beebee", "kárkár" és a többi, s azóta olyan lelkesedéssel tanulja a szavakat, mintha befizetett volna egy méregdrága nyelviskolába, és a pénzért cserébe nyelvizsgát is akar.

Egyes szavakat folyamatosan ismételtet velünk, míg más szavakat egyszerűen csak kimond, a legnagyobb meglepetésünkre. Ilyen volt a minap a dudál, amit akkor ejtett ki, mikor Joepapa hazaért, és dudált a garázs előtt, majd Nagyi megjegyezte, hogy papa dudál. Ekkor Nünü kijelentette "dudá(l)".Valamelyikből csak az első szótag marad, valamelyikből az utolsó. Megint más szavak sajátos átalakításon mennek át. 

Szerettem ezeket az esős napokat. Mielőtt beindult volna a napokig tartó égi áldás, előző nap ültettük el a gömcsepleszünket a kipusztult helyére, új ágyásokat létesítettünk a nagy füves területen, áttelepítettük a bokrokat, melyek már elnyomták egymást a régi helyükön, volt nagy metszés (nyolc hatamas zsák nyesedéket csomagoltunk be), fűszellőztetés és trágyázás. Már csak erre a többnapos öntözésre volt szükségük. Aztán meg imádom, amikor az esőfelhők közül egyszercsak kisüt a nap. Mindig különleges érzés fog el.

Esőben előbújnak a giliszták ("gilá"), és Nagyiéknál már annyi csapadék hullott, hogy a fűből felmenekültek a teraszra, ahol kivállóan meg lehet őket figyelni. Aztán jött ez a nyavalya, amivel egyébként is az ágyban töltöttünk két napot. Az ágyunk (ami most ugye a babaszobába átcipelt hatalmas franciaágyunk óriási matraca) pedig a két tetőablak alatt van, ill. egy érdekes formájú kisablak mellett. Mindig imádtam bámulni az eget, akár reggelente az elsuhanó, habos bárányfelhőket, akár éjszaka a csillagokat, holdat, repülőket. Most már hárman gyönyörködünk a látványban. Mütyür is odavan a hátonfekvetetőablakonkinézésért, olyannyira, hogy mostanában esténként, mikor azt gondoljuk, hogy mindjárt elalszik, hirtelen felkiállt, és az ablak felé mutogat a pironyó ujjaival, s magyaráz sokáig. "Rep", mikor úgy véli, repülő hangját hallja odafentről, majd mondja, hogy "el", és integet neki. De fülel az autókra is, ami ritka errefelé, és mondja, hogy "tütütü", számontartja a kutyaugatásokat "kutyu". Most pedig odavolt az esőért. Volt, hogy éjjel hirtelen eleredt az eső, a szél meg oda-oda csapkodta az ablaküveghez a kövér cseppeket. Mikor Nünü felébredt a szokásos tejcsatlakozásra, előbb az ablakra mutatott, és közölte, "es pöpöpö", ami annyit tesz, hogy eső csöpörög. No és ilyenkor, hogy nehogy bármi is a gyerekben ragadjon, ezeket mind megbeszéljük.

Érdekes, hogy néhány hosszú szóért teljesen megvadul, és hamar meg is tanulja. Ezerszer elismételteti velünk, és jókat kacag rajta, hadonászik a kezeivel, ugrabugrál, annyira örül, ha hallja. Ilyen pl. a háztető, amibe akkor szerelmesedett bele, mikor Mici a háztetőre ugrott, és a Nagyi leírta az eseményeket. Látszik, hogy mozgatja a kis száját, aztán mondogatja a szót, amire éppen koncentrál, s végül megszületett a "hátető". Napokig ez a sláger, s hajtogatja untalan, s menni kell vele megnézni, hogy a Mici vajon ott van -e a háztetőn.

Rajong az autókért ("ato"), motorokért, betonkeverőkért (Anyikáék utcájában építkezés zajlik, és a sétáink ott kezdődnek majd ott is érnek véget, mert meg kell nézni a munkagépeket, és a kedvencet, ami már nem jár oda sajnos, a betonkeverőt, "betok", de erről mindig meg akar bizonyosodni, hátha ott van mégis), és mióta köszöntötték a kukásfiúk, akiket éppen elkaptunk, ahogy megemelték a szemetünket, nos, azóta kukásautórajongó is lett a gyerek. Tegnap megint eszébejutott a hételeji történés, és kifelé mutogatva mondogatta, hogy "kukáá". Vagy ötvenszer ismételtette el velem "kukásautó", és kacagott.

A dalolósdévédéje még mindig elvarázsolja, és kéri, hogy "kap-be" (hát igen....így), s most már nem csak visít, örömködik minden dal előtt, meg mikor elkezdődik, és tapsol, meg hadonászik, táncol, hanem narrátorkodik is. Mintha nekünk el kéne magyaráznia, mit lát. "kárkár", "cicca", ha halacskákat látt tátog, ha puszikat adnak egymásnak a filmen Ő is, a hangya "hagy", a madárka érdekes módon csak "ka", és ha a kislány megszeretgeti a madárkát, akkor Ő is gyorsan odadugja a homlokát a miénkhez. Nagyon mókás.

Kár, hogy nem tudtam rögzíteni a tegnap esti hamupipőke leckénket, de egyrészt teljesen lebilincsel, ahogy tanulni akar, másrészt meg ha kiszúrja a filmezést, nem lesz már ugyanolyan. Fel kell állítanunk egy eldugott kamerát. Elővett egy bontatlan mesefilmet, a Hamupipőkét, belemászott az ölembe, és az orrom alá dugta a dobozt, hogy meséljem el, mint egy könyvet. Lecövekeltünk a Hamupipőkénél rögvest. Gyorsan szembehelyezkedik velem, és mutatja megint a képen, és mondogatnom kell "hamupipőkehamupipőkehamupipőke". Aztán először csak egy "Ha" volt nála, cinci kis hangján, amitől egyébként is olvadozunk. De gyakorol tovább, és a végén "hapi" lett belőle.

Minden nap új szavakat mond, alkot, rak össze. Az én egyik kedvencem a "ciccca", és a béka, ami "kekke" a brekekéből nünüsítve. A szia "ssssssszi", a tea "teaaaa", a lába "bába", a maci "brubrubru", a gyerekek "gye", a kicsik mind "baba", ha ki szeretne jönni valahonnan, vagy azt akarja, hogy felvegyék, akkor "hoppá", ha papa elmegy akkor "appa el", stb. De Anya sehol. Persze "Appa", meg "Pappa" folyamatosan, minden mennyiségben.

Régen mutattuk neki a kígyót még a könyvben, most meg napokkal később előkerült a székből a textilkígyó, amit meglengetett, majd "szzzzzzzzzzzzz". Ennyi kell csak, hogy kifeküdjünk a gyönyörűségtől.....

Ja igen. Az utóbbi két hét toplistása még a "cicci". Most már szól, ha tejet szeretne. Van úgy, hogy odajön, bújik a mellkasomra, vagy belenéz a blúzomba, majd ha úgy csinálok, mint aki nem érti mit szeretne, nyünyög, és ha megkérdezzük, "mit szeretnél", azt válaszolja, "cicci". Vagy csak nemes egyszerűséggel jön, rámnéz, mosolyog, és "cicci".

Szóval mindjárt nyelvvizsgázik a gyerek.