Annyira koncentráltam, hogy a gyerek (kb. 9,5 kiló!!!) hajnali ágybólkiemelésénél ne a derekamból feszüljek meg, hogy most már nem csak a fenekem feletti rész sajog rettenetesen (vajon mit lehet tenni ellene?), hanem a mellkasomnál sorakozó csontok is, mintha rálépett volna egy elefánt, melynek folyományaként megroppantak. A domboldalra felkapaszkodó, bottal járó, megpakolt hálósszatyrotcipelős nyolcvanvalahányéves nénikét sem merném futóversenyre kihívni, olyan fitt vagyok, hogy simán lekőrözne.

Imádom a csokitortát! Ha bárki megkérdezné, hogy melyik a kedvenc lelőhelyem, rögtön rávágnám. Sőt, ha tovább faggatna, hogy tényleg, minden morzsáját szeretem -e, sűrűn bólogatnék, hogy úgy ahogy van. Az egy tökéletes csokitorta, minden apró, villámra felszúrt falat hatalmas élvezet. De ha jobban belegondolok, mégis akad valami, amit rendre a tányérom szélére piszkálok ki róla: a picike ezüst golyó, amivel díszítik, na azt utálom, és bár ehető, mégsem szeretem megenni. 

Valahogy így vagyok a most már nem is annyira új, de még mindig nemhiszemeldefurcsa életszakaszommal, vagy nevezzük új vágánynak, amin döcögök, az anyavagyok állapotommal. Csodás. Mindig tudtam, hogy lebegni, lubickolni fogok ebben az érzésben, de annál sokkal jobban megérint, mint azt el tudtam valaha is képzelni.

Ha bárkinek mesélnem kell róla, miként érzem magam, hogyan élem meg ezt az egészet, csak giccsesen tudnék nyilatkozni. De akadnak olyan napok, amikor ráharapok a kis ezüstgyöngyökre.

Néha annyira nagyon fáradtan érzem magam, újabban megspékelve ezzel a rémes derékfájással, olyannyira lemerülök, hogy bőgve hívom fel Farkast, hogy mikor jön már haza. Mikor pedig szegény közli, hogy még kicsit később, mert van még munkája, én pedig nem is tudom honnan vettem, de úgy gondoltam, akár már úton is van felénk, és mindjárt hazaér,  teljesen lekonyulok. Amikor pedig megérkezik, éppen hogy kezet tud mosni, és nyomom rá a gyereket, majd megtörten roskadok le egy székre, és azon sopánkodom, hogy milyen egy puhányanya vagyok, aki egy babával sem bír el, mások meg kettővel, hárommal meg mégtöbbel lazán élik a napjaikat, és még a hajuk is mindig rendezett. Egy félórás előadásba tömörítve ledarálom pasinak a szívfájdalmamat, hogy olykor hiányzik azért a régi énem, hogy egy kicsit megint a megszokott kis vágányon döcöghessek, csak egy-két órára (mert persze semmiért sem adnám a mostanit), a régipiroskát akarom. Ő sajnál, és kérdezi, hogy miben segíthetne, mert látja, hogy nehéz. Már ilyenkor sokkal jobb.

Ilyen is előfordul velem. Ritkán. Szégyenkezem miatta, mert jónekem, és mégis. 

A nyelvemmel kikotrom a véletlenül a számba került ezüst díszítést, és tovább élvezem a csokitortámat, ami valami isteni.