Csak ült az átlátszó kórházi babatoliga mellett, és gyönyörködős mosollyal nézte az unokahugát, ahogy édesdeden szunyókált. Később itthon már megsimogatta a kis fejét, beszélt hozzá, de hiába unszoltuk, csak nem akarta ölbevenni. Olyan kicsi és törékeny, majd ha nagyobb lesz, mondogatta.
Minap, mikor újfent felvetettem, hogy most már aztán tényleg emelje magához nyugodtan, megkérdezte, hogy mégis, hány kilót nyom a gyerek, de még mindig ingatta a fejét a négykilós pehelysúlyra is "túlpicike".
Szerettem, mikor a kórházban voltunk még, csak rámtelefonált, hogy akarom -e, hogy bejöjjön, s mivel mindig igeneltem, hát gyakran beugrott. Mostanában fenekestül felfordult az eddigi élete, aggódom is érte rendesen, de annak örülök, hogy továbbra is élvezhetem a bizalmát, és gyakorta a társaságát is.
Megetettem Mütyürkét (pár napja már bimbóvédő nélkül eszik, és a riogatásokkal ellentétben nem okozott gondot egyik pillanatról a másikra átállni a műanyagvégűről natrúcicire, sőt, így sokkal gyorsabb a szintideje-míg a másik módon akár 1-1,5 óráig is eltartott a tejcsatlakozásunk, így húsz perc alatt beszippant 120-150 grammokat), aki teli hassal elégedetten ernyedt el a nagyágyon, s ilyenkor kedve támad kommunikálni, amit érdemes kihasználni, mivel még főként sírdogál, vagy eszik, vagy éppen alszik, netán Anyika nótáit hallgatja. Riasztottam Pötit, hogy siessen fel az emeletre, és őrködjön a gyerekre, amíg én összepakolászom. Leült az ágy melletti ringatózószékbe, simogatta Lulu arcát, csiklandozta a lábacskáit, s így beszélgettek Ők ketten a szoba napsütötte sarkában.
Egyszer csak nem hallottam egyikőjük hangját sem, s mire odafordultam, Pöti karjában tartotta az unokahugát, s áhítattal figyelték egymást, s csak ennyit mondott "Nem bírtam ki."
