A kórházi kakispelenkát kis zacskóban lóbálva akasztottam Farkas kezére, s szagmintának hazaküldtem a kutyáknak, akik nem mutattak különösebb érdeklődést a téma iránt. Hirtelen eltűnésem és párnapos hiányom viszont annál inkább megzavarta Őket. 

Ha bárki is itthon van nálunk, sosem mennek fel az emeletre, csakis akkor, ha valakit felkísérnek, különben itt gengszterkednek a földszinten. Távollétemben viszont Alfi nem maradt Farkassal, inkább gyakran felügetett a lépcsőn, és a helyremre kifliződött magányosan a nagyágyban, majd később követték a többiek is.

Mikor hazajöttünk a kórházból, Müyürke és Farkas egy darabig még a kocsiban maradt, míg kinyitottam a bejárati ajtót, és pár percig csak mi voltunk, az ebek és én, s teljes figyelemben lubickoltunk a boldogságban, s csak miután kitombolták magukat, s elvisították nekem, milyen rossz volt nélkülem, akkor vettük ki a gyereket a kocsiból, s a hordozóját letettük az étkezőben, s szigorú felügyelet mellett hagytuk, hogy megszaglásszák az új bandatagot. Ez sem hozta lázba Őket igazán, bár szívesen megpuszilták volna az arcát, de azt meg mégsem.

Az első itthoni héten, mikor Anyika nem jöhetett át, mert lebetegedett, és Farkas is szájkötővel rohangált a lakásban a bacijai miatt, a gyerekkel kénytelen voltam elkülönülni a babaszobában, s mivel rémes szél tombolt, s hideg is volt odakint, hiába volt elkerítőrács, be kellett csuknom az ajtót magunkra, így a kutyáknak ismét nélkülözniük kellett a társaságomat. Ez olyannyira megviselte őket (pedig ekkor még Farkas a nagyágyban aludt velük), hogy az első napokban éjjelente telehányták a fűszőnyegünket (ami állítólag folttaszító, meg lepergető, ehhez képest ocsmány pacát hagyott rajta minden rondítás, hiába tisztogatta pasi reggelente...amit azóta fel is tekertünk, és tervezünk egy kerti pucevát, hogy megpróbáljuk eltávolítani a megmaradt elszíneződéseket róla), napközben pedig olyan szomorúan néztek, hogy többször eleredt a könnyem miattuk (is....mer'hogy majdnem mindig eleredt akkoriban). Csupán azzal nyugtatgattam magam, hogy igaz ugyan, hogy nem lehetek éjszaka a közelükben, de napközben mégis csak itthon vagyunk, nemúgy, mint azelőtt, mikor mindketten dolgozni jártunk.

Szépen megszokták, hogy nincs bejárásuk a babaszobába, és már akkor is megállnak az ajtóban, mikor rövid időre nyitva marad a rács. Mikor a második héten Farkasból elköltöztek a fertőző láthatatlanságok, lekerült a szájkötője, és onnantól velünk együtt hajtotta álomra a fejét Mütyürke birodalmában, a szőrös gyerekeink végleg magukra maradtak. Napokig feküdtek az ajtónk előtt, s ha az csak résnyire is nyitva volt, bedugták az orrukat, vagy egy lábukat, kinek mije fért oda, s úgy aldutak. Most már, hogy jó az idő, csak a rácsot húzzuk be, így sokkal könnyebben viselik a helyzetet, mert összebújni továbbra sem lehet velünk, de legalább látnak minket.

Alfi többnyire a hűlt helyünkön alszik a nagyágyban, néha Fügi is vele tart, de Bendőt majdnem mindig a folyosón találom, a szoba falának dőlve, mintha hallgatózna, hogy mit csinálunk odabent. Az ajtó elé hoztunk nekik két nagy fotelt, valamint két hatalmas, puha díszpárnát, hogy kényelmesen elnyújtózhassanak, és megszokják, hogy most már az a helyük. Mikor éjszakánként felkelek, és lemegyek a mellszívóért, vagy tejet melegítek, vagy egyéb okból csoszogok le a földszintre, vagy kimegyek a fürdőszobába, mindig lerohannak, rettentő boldogok, s ilyenkor még akkor is, ha alig látok ki a fáradtságtól összeszűkült szememen, leülök hozzájuk, és jól megszeretgetjük egymást. Határtalan örömmel kísérnek le a lépcsőn, s gondolom minduntalan azt remélik, hogy már nem megyek vissza a babaszobába, ahogy reggelente szokott lenni, s együtt maradok velük. Amikor látják, hogy kapcsolom le a villanyokat lent, és felfelé igykeszem a lépcsőn, csalódottan, s tétován állnak az előszobában, s az is előfordult már, hogy lent maradtak, s a következő felkelésnél az étkezőben lévő kis fonott kanapén talátam meg Fügőt és Alfit egymásra kifliződve, ahol napközben szoktak aludni, Bendőzke pedig a fürdőszobában duzzogott.

Nem értik, hogy miért nem hajolok le hozzájuk mindig, mikor a kezemben ott tartom Mütyürkét, Ők pedig ugrálnak fel rám, csóválnak a boldogságjelzőjükkel, mert régebben sosem hagytam ki egy simogatási lehetőséget sem, most pedig minden hízelkedés hasztalan, ha az a kis szagos valami, ami olyan furcsa, éles hangokat ad ki időnként, ott van a karomban. Ráadásul eddig csak velük beszéltem ilyen negédes, kedves hangon, most meg ha meghallják, hogy nyálaskodom, s odarohannak, hát nem is nekik szól, csak a plédbe bugyolált új bandataghoz gügyögtem.

Ha jön hozzánk Anyika, Joepapa, Pöti vagy Meske, mindig figyelünk arra, hogy először (mintha csak nagytesók lennének) a kutyákat simogassák, örüljenek nekik, nézzék meg Alfi labdáját, vagy leharapott orrú medvéjét, amit mindig büszkén megmutat a hozzánklátogatóknak (oda nem adja sosem, csak megmutatja), majd kézmosás, és csak utána következik Mütyürke.

Ami miatt aggódom (mert miért ne találnék itt is olyat), az az ugatás. Úgy általában nem vészes, és nem is gyakori, de néha olyan hirtelen tudnak mindhárman rázendíteni, főként mikor napközben elalszik a gyerek, hogy szegény időnként úgy összerezdül, s előfordult, hogy fel is sírt álmában. Bár megszokhatta már a hasamban is ezeket a zajokat, ahogy a Kavics és Bogyó visítását is, a kutyák kánonját is hallhatta nem egyszer, általában fel sem ébred rá, nyugodtan alszik tovább, de sajnos van úgy, hogy láthatóan megijed a hirtelen erős zajtól. Remélem, nem árt neki.

Tervezem, hogy egyik hétvégén, ha Anyika vigyáz majd Mütyürkére, egy egész napot töltök majd velük, de legalább egy felet, és ebéd után összebújunk a nagyágyban, ahogy régen tettük. Mert nekem is nagyon hiányoznak.