Érdekes volt két hétel a szülés után visszamenni a tett színhelyére, látni a friss anyukákat araszolni a babájukkal a folyosón, ahol pár napja még mi is róttuk a köröket, és fogadni a kedves szavakat a nővérkéktől, takarítónéniktől és csecsemősöktől, akik "régi" ismerősként fogadtak minket.
Erika, aki megtanított minket a szoptatás mikéntjére egy nagy puszi után bevitte a hatalmas ruhából alig kilátszó Mütyürkét a csecsemőszobába, ahová most már hálóing nélkül nekem is tilos a belépés, majd egy perc múlva már vissza is kaptuk a gyereket azzal, hogy a doktornő ránézett, és nem is olyan sárga, nem kell neki más, csak az anyatej (szerintem ezt meghallhatta, mert tegnap 450 grammot szívott fel belőlem, ha jól mér a mérlegünk). A helyi doktornőnk által felírt nyugtatót ők sem adták volna be, és nem is értették, hogy miért kellett volna ezt lenyeletni egy ekkora babával (állítólag réges régen adták ezt a bogyót).
Jó volt egy picit kimozdulni itthonról, még úgy is, hogy alig öt percet töltöttünk a kórházban, de legalább az úton bámészkodhattam kifelé a kocsiból, az is valami.
További nagy híreink a mi kis elzárt világunkból, hogy leesett a Migyerekünk köldökcsonkja, valamint ma reggeli pucérkodós súlymérésnél meghaladta a három kilót, vagyis elérte a születési súlyát.
