Ma reggel kivételesen nem a balt dugta ki először a takarója alól, hanem a jobbal léphetett bele a házimamuszába, melynek köszönhetően egészen emberire sikerdetett a találkozásunk.

Biztosra mentem, így már tegnap odatelefonáltam neki, hogy ma reggelre vagyok beírva, emlékszik -e rám, tudja -e, hogy megyek (ne kelljen sután toporognom az ajtaja előtt, ahogy a múltkor is), s meglepődve válaszolta, hogy márhogynetudná, perszehogyde.

A váróban röpke mélyinterjút készítettem a velem szemben fészkelődő kismamával, aki szintén Dr Pontjó bűvkörébe tartozik, s aki lelkesen ecsetelte, hogy Ő a barátnője ajánlásával érkezett (akinek pedig mind a három gyermeke a mi morgós dokink kezei között született), s csakis csupa jót tudnak nekem mondani róla. Igaz ugyan, hogy időnként mufurc, meg furcsa, néha alig hallani amit mond, de szakmailag mindenki isteníti, és állította (ahogy szüleim orvos ismerősei is), hogy helyén van a szíve. Hát jó, én nyitott vagyok, s egyébként is szentül elhatároztam, hogy 1. adok neki még egy esélyt, 2. megszelidítem.

Na persze Nála a jobblábas kelésnél sem arra kell gondolni, hogy széles mosollyal a fején már messziről integetett, ahogy meglátott a folyosón, s nevemen szólítva maga előtt betessékelt a szobájába, ahol hellyel kínált, szemembe nézett, s lelkesen megkérdezte "hogyvagyunk, hogyvagyunk drága Piroska!", aztán türelmesen megvárta, míg végig felolvasom a hetek óta a dossziémban lapuló kérdéseimet, melyeken mind elgondolkodik, s részletes, megnyugtató válaszokat ad. Mikor behívom Farkast az ultrahangra, kedélyesen üdvözlik egymást, majd a vizsgálat közben végig magyarázza, hogy éppen mit látok a képernyőn, örömmel nyugtázza, hogy minden a legnagyobb rendben, majd a végén kinyomtat néhány jólsikerült képet a Migyerekünkről (ami csöppet sem hasonlít egy tál mákostésztára), s miközben a kezembe nyomja, még derűsen megjegyzi, ilyen szépet még sosem látott.

Ha nem is így történt, mégsem jöttem el tőle feldúltan, mint az elmúlt alkalommal, s nem fordult meg a fejemben a szakítás gondolata sem:-) Most is némán szánkázott a műanyag bizgentyűvel a zselés hasamon, egy szó nélkül biggyesztette oda a kis ixeket, húzta a fehér vonalkákat a képernyőre, s csak akkor hallatott egy aprócska nevetést, mikor megjegyeztem, mennyire helyes is az orra a gyereknek.

Megosztottam vele az újabb rémisztgetést, miszerint a méhlepényem magzati felszínén felkopások vannak, de Ő nem látott semmi ilyesmit, nem is értette, miért írták ezt rá a papiromra (dejó, hogy mindegyik mást lát), s meg is mutatta, hogy nézzem már meg, milyen szép egyenletes a vonala. Ráfogtam, hogy látom.

Aztán észrevettem egy nagy fekete lyukat Füleskén, valahol a szíve alatt, s hangosan feljajdultam "istenem, az meg mi az a nagy feketeség????!!!" Kurtán elmagyarázta, hogy az bizony jó, hogy ott van, mert az a gyomra, s azt mutatja, hogy nyeli a magzatvizet, tehát átjárható a kis nyelőcsöve. Meghallgattuk a szívét, rákérdezett, hogy mikorra vagyok kiírva, majd elégedetten bökött rá a kisnyíllal a monitoron megjelenő számokra "Ez egy nyagyon komoly gép, látja Piroskám, és a baba adatai alapján ez is hajszál pontosan március 23.-át mutat a szülés várható időpontjára." Az utolsó kimerevített képnél, ami nyilván a kicsi alvázát ábrázolta, érdeklődött, hogy tudjuk -e már az apróság nemét "A múltkor azt mondta a doktorúr, hogy kislány." -válaszoltam. "Az már nem is fog változni."-jegyezte meg.

A "dobja le a bugyiját Piroskám" motyogós felszólításra kétszer is vissza kellett kérdeznem, mire megértettem, hogy ideje kivetkőznöm magamból és felkapaszkodni az ülős tárogatósszékbe, ahol meggyőződött róla, hogy úgy van összezáródva a méhszáj, ahogy az kell. Még arra is szakított időt, hogy megnézze az elmúlt három hét alatt összegyűjtött leleteimet, s az egyes értékek mellé kis pipákat firkált a lap szélére. Sőt, még a borítékot is alig hallhatóan, de megköszönte, amit finoman letettem a nyomtatójának tetejére "itthagyom Önnek ezt a borítékot" frappáns mondat kíséretében.

Szokás szerint körmölt valamit az íróasztalánál, mikor elköszöntünk egymástól (nemám feláll, kezetfog, kikísér, vagy ilyesmi), s olyannyira fel voltam dobva, egyrészt attól, hogy Füleskénél semmi kivetnivalót nem talált, másrészt a szokásoshoz képest virágos jókedvétől, hogy mielőtt kiléptem volna az ajtón, mögötte elhaladva önkéntelenül megsimogattam a hátát.

A földszintre leérve Farkas felfedezte, hogy a kórházi büfében lehet kapni tojásrántottás szendvicset, teljesen felpörgött, s rögtön rávetette magát. Ezentúl egészen biztosan lelkesebben kísér majd el a háromhetente esedékes Dr Pontjó vizsgálatokra.