Sétáltunk a várban, végignéztük a egyik utcán a kapucsengőkre írt neveket, hátha megtaláljuk Farkas elfeledett keresztapját, aki állítólag valamikor még ottéldegélt, majd beültünk egy KVzóba késői ebédre, s bámultuk az arra haladó turistákat, s már benfentesként szemügyrevettük az aszfalton guruló babakocsikat. Izgatottan lesétáltunk a hosszú lépcsősoron, majdnem a rendelőig kanyargott, s jóval az időpontom előtt már bent voltunk a váróban, hogy megkezdhessem a szokásos előkészületeket.

Asszisztens megmérte a súlyomat (kértem, ki ne mondja, csak csendbe írja fel a megfelelő rublikába), kitöltötte a kartonomat, nézett vérnyomást (118/79), majd az ajtóban udvarias mosollyal megjelent Dr Nemszemüveges, egy gömbölyödő lány kíséretében, s betessékelt az antik bútorokkal és festményekkel dekorált hatalmas vizsgálóba.

Hellyel kínált, még mindig mosolyogva megkérdezte, hogy vagyok, de nem izgatta fel túlságosan, hogy azt válaszoltam "rosszul", nem is érdeklődött tovább (nyilván ez csak amolyan hávárjú lehetett). Ugyanazokat a kérdéseket tette fel, majd jegyezte le, mint amelyeket a múltkor már megkérdezett és felírt, mintha még nem találkoztunk volna a kórházba. Engedelmesen válaszolgattam (nem szedek semmiféle gyógyszert rendszeresen, nem volt allergiám, sem terhességem még, nem cigiztem és ittam soha,....), majd megjegyeztem, hogy a túlsúlyom miatt azért aggódom, de szóra sem méltatta, s az iránt sem érdeklődött, hogy szedek -e vitamint, vagy eszem -e rendesen, vannak -e komolyabb tüneteim, szokott -e szúrni a pocakom...

Megmutattam a borvirágos orromat, s tőle is próbáltam valami ötletet szerezni, mivel enyhíthetném a vörösödést az ábrázatomon, de szerinte alig látszik, és egyébként is gyönyörű a bőröm, örüljek neki??!! Jó. A fejfájásaimra meg csak legyintett, hogy az nem számít, nyugodtan vegyek be fájdalomcsillapítót, de továbbra is ellenállok, nem tudom, meddig bírom (tegnap estére megint bedurrant a fejem, előjött a retteneteshányós, szenvedősgörcsölős típus...pasi hajnalig masszírozta a homlokom jobb oldalát, tartotta a fejemet a mosdó fölé...ma reggel azért a kocsiban megjegyezte, hogy 250-ig számolta a jajgatásaimat, akkor abbahagyta...annyira elviselhetetlen volt, hogy még az is kicsúszott a számon, hogy nem kell nekem ez a gyerek....sajnálom is, hogy ezt mondtam).

Lepontozásom okai:

-A két héttel ezelőtti vér/pisivizsgálat leleteimet ígérete ellenére sem hozta el, mikor rákérdeztem, azt állította, még nem küldték fel neki......

-Ugyanazokat a berögzült szövegeket darálta le velem szemben ülve, amelyeket szóról szóra a múltkor is elmondott (pl. hosszasan ecsetelte, hogy nem 11 hetes vagyok, csak 10, és miért így kell számolni, pedig most jól mondtam), hasztalan próbálkoztam beleszólni, jelezvén, hogy túúúúdom, s úgy éreztem magam, mint egy idióta.

-A pocakszúrás szükségességéről kérdeztem, s először azt állította, szerinte inkább csak pénzlehúzás, majd meg azt, hogy nekem kell eldöntenem, s hosszasan magyarázta, milyen szörnyű dolog beteg gyereket szülni, tönkremehet az ember kapcsolata, rámegy az élete, stb. Nála már született úgy rendellenességgel baba, hogy a kombinált tesztek normális eredményt mutattak, és a tarkóredővizsgálat is megfelelő volt. Egyébként meg döntsem el, melyik típusba tartozom, aki a félig töltött pohár felett kesereg, hogy félig üres, vagy örül, hogy még félig van benne a víz....

-A rendelőben található gyönyörű, faragott paraván, alatta a kézzel csomózott értékes szőnyeggel csodás látvány, éppen csak a fejem lógott ki a tetején, mert olyan alacsonyra sikeredett, de még ez sem volt elég, mert végig ott állt, rálátással a zoknihúzásomra.

-Puccos rendelő ide vagy oda, őskori ultrahangos berendezéssel dolgozik, apró monitorral, amely borítása egykor szürke lehetett, de most már inkább sárgás, és a pocakomon keresztül semmit sem lehetett látni vele, úgyhogy megint csak alulról kukkantott be, de a képernyő olyan kicsi és zavaros volt, hogy semmit sem láttam, még a kis szívét sem (pedig Farkassal reméltük, végre meg is hallhatjuk a dobbanását), és még arra sem volt alkalmas, hogy megmérje a pici méreteit, nem hogy fotót nyomtasson vele.....(pasit meg be sem engedte a vizsgálatra, de úgysem látott volna semmit). 

-Egész végig rémesen éreztem magam. Zavarban voltam, kínos és megalázó volt az egész, nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért. Rossz érzés lett urrá rajtam, s a végén, mikor a cicivizsgálat következett, már annyira ki voltam akadva, hogy mikor felszólításra csípőre kellett tennem a kezeimet, a hüvelykujjam körmét a hátamba mélyesztettem, hogy kicsit elvonatkoztassak a szituációtól.....Az utóbbi hónapokban ez az ötödik orvos, aki betekintést nyert az alvázamba, de az előzőek egyikénél sem éreztem hasonlót.

Talán tényleg elkényeztetett vagyok, vagy túlérzékeny, de az elmúlt időszakban két olyan klínikán is jártam, ahol komoly berendezésekkel fogadtak, és sokkal diszkrétebben és alaposabban történtek a vizsgálatok.

Jó húsz perc után köszöntem el. Tulajdonképpen semmivel sem lettem okosabb, nem nyugodtam meg, nem tudtunk meg semmit a baba állapotáról, méreteiről, szívéről. A leleteimet nem kaptam meg, azt sem tudom, hogy a laboron minden rendben volt -e (ma kell este felhívnom Dr Nemszemüvegest). A súlyomon és a vérnyomásomon (amit otthon is meg tudok mérni) kívül csak egy kellemetlen élménnyt kaptam cserébe a tízezer forintért. Mindketten csalódottak voltunk, nem is láthattuk a migyerekünket, pedig annyira vártuk már ezt a következő vizsgálatot......

Szóval nem nekem való. Kereshetek tovább. Nem tudom, vajon nem túl kínos -e, ha ugyanabban a kórházban találok magamnak új orvost, s igaz, a magánrendelőbe járnék hozzá, de a kórházban akkor is összefuthatunk. Ha megtaláltam az igazit, mindenképpen felhívom Dr Nemszemüvegest, hogy tisztességesen megmondjam, mégis váltok, nem megyek vissza hozzá egy hónap múlva. Nemörülök.